47. fejezet + Fontos!

A mi történetünk

Sziasztok kedvenc olvasóim! :) 

Az előző részhez írtam, hogy ez lesz az utolsó rész. :) Hát gondolkoztam. És arra jutottam, hogy lesz egy ráadás rész! :) Miattatok is, de legfőképp magam miatt, mert annyira a szívemhez nőt életem első blogja, hogy még képtelen vagyok elengedni, pedig tudom, hogy hamarosan ez is bekövetkezik. Ez a rész World-ben nézve 11 oldal, ami engem is meglepett. Még sosem írtam ilyen hosszú részt, de ha nem írom le ilyen részletesen a dolgokat, talán nem lenne az igazi. Szóval jó olvasást Nektek! :) <3 Remélem tetszeni fog. <3

Nagy ölelés,

 Kata xx

Négy év telt el azóta, hogy azt hittem az életem egy nagy kotyvasz és semmi szép és jó nem maradt nekem. Amikor elfutottam a raktárból Louis elöl, azt hittem, hogy minden reményem szertefoszlott ahhoz, hogy legalább 5 percre újra boldog lehessek. Amikor az akkori otthonomba értem, amiben anyuval együtt laktunk és annyi boldog pillanatot éltem meg ott, akkor roppantam össze teljesen és azt hittem, hogy véglegesen is. Megpróbáltam végezni magammal, de valami belül nem hagyta, hogy a késsel felsértsem a bőröm. Még csak egy kisebb vágást sem tudtam ejteni felkaromon. 3 napig nem mozdultam ki a házból, de nagyon a szobámból sem. Csak ettem, de azt is azért, hogy ne essek össze. Szörnyen elhagytam magam és, ha akkor valaki rám néz, undorodva fordította volna el a fejét. Ám 3 nehéz nap után, megjelentek a nagyiék, akiket apu temetésén láttam utoljára. Annyira szörnyű volt a látványom, hogy mamám sírva szaladt ki a szobámból. Papám tartotta magát, de ő is elejtett egy-két könnycseppet. Hiszen nem csak a fiúkat veszítették el nemrég, most a menyüket is és az unokájuk sincs a toppon. Kirángattak abból a házból, mondván, hogy az emlékek csak még nehezebbé teszik nekem a dolgokat. Hogy én tiltakoztam-e? Nem. Már ott tartottam, hogy teljesen mindegy, hogy hol vagyok és kivel. Úgyhogy engedtem, hogy a világ egy olyan pontjára vigyenek, ahol internet csak egy lepukkadt kávéháznak nevezett házban volt. A tv pedig a kőkorból maradt ránk és csak két érdektelen adást fogott. Az egész kis faluban összesen 109 ember él és ennek a "nagy" létszámnak a 98%-a idős. A maradék 2% én vagyok és 3 kisgyerek, akik még nem elég idősek ahhoz, hogy elmenjenek innen

A helyszín változott, de az életem és életvitelem egyáltalán nem. Ugyanúgy semmit nem csináltam a saját magam sajnálatán kívül. Egészen addig, amíg egy nap a hasam annyira fájni nem kezdett, hogy a több kilométerre lévő kórházba kötöttem ki. Ott közöltek velem egy hírt, amire először semmit nem reagáltam. Aztán a nagyszüleim segítségével sikerült felfognom állapotom súlyát és következményeit, így szépen lassan, de talpra álltam. Harry-t akkor láttam utoljára, amikor térdre rogyva zokogott a raktár közepén. Mint ahogy Louis-ról sem tudok sokat. Dasy barátnőmmel egy ideig tartottam a kapcsolatot, amikor kezdtem kilábalni a depresszióból. Megtudtam, hogy ők együtt maradtak Louis-sal és Londonba költöztek. Lehet, hogy Harry is velük tartott, de sosem említette és én sem kérdeztem rá. Ám már legjobb barátnőmmel való kapcsolatom is megszakadt. De nem szándékosan hanyagoltuk el egymást. De Louis munkába állt Londonban, ami sok utazásra késztette őket, én pedig levelezőn elvégeztem a főiskolát. Emiatt elég sok időt töltöttem abban a kávézóban. 2 hónapja van meg a pszichológusi diplomám, amire nagyon büszke vagyok. A munkámat itt, a faluban végzem. Minden idős ember legalább egyszer eljön hozzám, még akkor is, ha a reumán és a hátfájáson kívül nincsen nagyobb bajuk. De legtöbben azért jönnek, mert elhunyt párjuk hiányának fájdalmát osztják meg velem. Én meg a tőlem telhető legjobban próbálok segíteni rajtuk. Szerintem több-kevesebb sikerrel, de általában sikerül.

Most a szegényes, de annál otthonosabb ház tornácán ücsörgök. Amióta befejeztem az iskolát egy kicsivel több időm jut magamra, ami általában a múlt emlékeinek újrajátszásával telik. Igen. Rengeteget gondolok Harry-re. Így idősebb és talán bölcsebb fejjel, rájöttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy akkor elmentem. Hogy mindenért Őt hibáztattam. Hogy akkor elvakított a keserűség és nem vettem észre, vagy csak nem akartam észrevenni a viselkedésén, a mondatain és a szemén azt, hogy Ő tényleg szeretett. Hogy nem akart megölni, mert belém szeretett. Most már tudom, hogy nagy hibát követtem el, de már nincs lehetőségem helyre hozni. Ő nem keresett és nekem sem volt bátorságom a szemeibe nézni azok után, amiket a fejéhez vágtam. Még mindig szeretem. Ez a 4 év sem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem. Bár mondjuk, ha akartam volna, sem tudnám elfelejteni... Hirtelen apró kezek fogták közre derekamat, majd egy kis test huppant az ölembe. Boldogan öleltem magamhoz az apró testet.

- Anyucii! Kapok kakaót? - nézett rám gyönyörű nagy szemeivel. Elmosolyodtam.

- Na, gyere te sózsák - mondtam nevetősen, hiszen egyre nehezebb, de mégis mindig cipelteti magát. Ahányszor csak alkalma van rá. Két hete töltötte be a 3. életévét, de korához képest nagyon érett.

- Nem is vagyok nehéz! - durcáskodott. Felnevettem sértődött pofiján. Egy puszit nyomtam puha babaarcára, majd letettem az egyik székre a konyhában. Öntöttem neki kakaóitalt, majd kis kezébe adtam a poharat. Ő nagy kortyokban itta meg a pohár tartalmát, mintha már 1 éve nem ivott volna, pedig minden reggel ezzel kezdi. Szeretetteljesen nevettem el magam a barna bajsza láttán, amit a finom kakaó hagyott maga után. Ő is felkacagott azon a gyönyörű csilingelős hangján és ruhájával letörölte a foltot. Rosszallóan néztem rá, hiszen mindent a ruhájába töröl, de csak bocsánatkérően rám nézett én pedig máris elfelejtettem, hogy miért is néztem rá kicsit csúnyán az előbb. Felmentünk a szobájába és az ágyra fektettem. Én is bebújtam mellé. Sosem alszik egyedül. Vagy a mamáék vagy én alszom vele, de valaki mindig mellette van. A mamiék most elmentek egy barátjukhoz és pár napig ott maradnak, hogy egy kicsit kiélvezhessék a nyugalmat, hiszen ez a cserfes kislány mellett nehéz kiegyensúlyozottan és teljes csöndben élni. Természetesen imádják a dédunokájukat, de azért nekik is kijár egy kis pihenő. Így három napig ketten vagyunk a kislányommal. Ő szorosan mellém helyezkedett, én pedig játszottam a sötétbarna hosszú, de mégis göndör fürtökkel. Arcra csak kicsit hasonlít az enyémre. A szeme zöld színe, a haja, de még a szája vonala is pontosan olyan, mint amilyen az apjáé. A párnája alá nyúlt és kihúzott alóla egy megviselt, gyűrött fényképet, amin az apja és én vagyunk. Ez még akkor készült, mielőtt elment volna két hétre Londonba. A képen nagy mosollyal arcomon és felhőtlenül boldogan nézek a kamerába, míg Harry átkarol és arcomra ad egy gyengéd puszit. Több közös képünk is van, de kislányomnak ez a kedvence. Mindig a párnája alatt tartja, és esténként előveszi és ezzel a kezében alszik el. Egyszer megkérdeztem, hogy miért pont ezt a képet szereti a legjobban. Erre az volt a válasza, hogy ezen a képen látszik a legjobban, hogy mennyire szerettük egymást az édesapjával.

- Mesélsz róla? - kérdezte halk hangon.

- Már ezerszer hallottad a történetünket kicsim - tűrtem el egy tincset kerek, de annál gyönyörűbb arcából.

- Még nem elégszer. Kérlek anyu! - kérlelt és zöld szemeit rám szegezte, aminek nem tudtam nemet mondani. Így hát belekezdtem életem egyik legszebb időszakának a mesélésébe. Természetesen az intimebb részeket és a raktár jelenetet kihagytam. Amikor a végére értem a már milliószor elmondott történetnek, kislányom csukott szemmel aludt. Legalábbis azt hittem, de megszólalt.

- Még szereted? - kérdezte halk hangon, mintha egy titok lenne, amit senki nem hallhat rajtunk kívül. Kicsit meglepett a kérdése, hiszen eddig ezt sosem tette fel, de ennek ellenére elmosolyodtam.

- Teljes szívemből kicsim - súgtam én is és egy gyengéd puszit nyomtam arcára.

- Akkor miért nincs velünk? - nyitotta ki szemeit, hogy rám nézhessen. Tekintete kíváncsiságtól csillogott. Egy pillanatra lecsuktam a szemem és nyeltem egyet, nehogy könnyeim előbukkanjanak. Nem szeretném megijeszteni.

- Mert nagyon csúnyán összevesztünk. Én pedig elküldtem - mondtam egy szomorú mosoly kíséretében. Még mindig fáj ez az egész és tudtam, ha kislányom elalszik, akkor megengedhetek magamnak egy-két könnycseppet, amit szinte minden éjszaka megteszek.

- És miért küldted el? - vettem egy nagy levegőt.

- Mert nagyon megbántott. Én meg túl büszke és vak voltam ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy én bántottam meg Őt.

- Miért?

- Mert minden ember követ el hibákat az életben. Van, hogy csak kicsit hibázunk, amiből tanulunk, és ha akarjuk, akkor helyrehozzuk. De van olyan végzetes hiba, amit már nem lehet helyrehozni - szomorúan simítottam végig arcán.

- Akkor nem is fogok vele találkozni soha életemben? - szemében könnyek jelentek meg. A szívem szakadt meg a kislányomért.

- Darcy kérlek, ne sírj! - húztam magamhoz és próbáltam ölelésembe az összes szeretetemet belesűríteni, hogy kicsit megnyugodjon. Elfojtott könnycseppjeim nekem is kiszabadultak a fogságból, ahova száműztem őket késő éjszakáig. A kislányom az én makacsságom miatt szenved. De egyszerűen nem tudnék Harry szemébe nézni. Túl gyenge és gyáva vagyok. De annyira, hogy a kislányomért sem tudom megtenni, pedig miatta még meghalni is képes lennék.

- Szeretlek Darcy. Mindennél jobban - súgtam. Kislányom pár perc múlva megnyugodott és karjaimban hajtotta álomra pici fejét. - Miattad vagyok még életben. Te adtál okot arra, hogy felálljak és küzdjek - mondtam halkan, miközben finoman simítottam végig békés arcán. Könnyeim hangtalanul folytak továbbra is, majd álomba sírtam magam.

4 nap telt el az az este óta, amikor Darcy az apjáról kérdezett. Azóta nem tette szóvá, csak annyira, hogy minden este el kellett mesélnem neki szülei szerelmi történetét. Kora délután van. Darcy a bölcsiben van, ami 25 kilométerre van a házunktól. A mamiék pedig a kertben pihennek. Akár hányszor rájuk nézek, szembesülök azzal, hogy lassan 50 éve töretlenül szerelmesek egymásba. Ilyenkor rájövök, hogy van igaz szerelem, ami örökké tart. Én is arra vágyom, hogy idősen kint üljek a kertben a hintaágyon a férjem ölelő karjai között. Hogy mosolyogva és még mindig sugárzó zöld szemeivel nézze, ahogy az unokáink futkároznak a kertben. Hogy ősz haja, ami már nem olyan dús, mint fiatal korában, még mindig göndör, ahogy a legtöbb unokánknak is. Ez a kép megmelengette a szívemet, noha tudtam, hogy ez lehetetlen és csak az elmémben létezik ez a tökéletes élet, amit halálomig szerelmem ölelő karjaiban tölthetek. Sóhajtottam egyet és elfordítottam a fejem nagyiék párosáról. Ekkor megcsörrent a telefonom. Nagyon ritka az, amikor csörög az ezer éves készülék, hiszen akik a mostani életem részei, mind ebben a házban élnek. Így kíváncsian vettem kezembe a telefont. A számokat nem ismertem fel, de azért felvettem.

- Jó napot! Alison Carter-rel beszélek? - kérdezte egy kedves férfihang.

- Jó napot! Igen. Miben segíthetek? - hangom nekem is kedvesen csengett.

- Matt Atkins vagyok. Értesültem arról, hogy Ön egy remek pszichológus - mutatkozott be, majd rögtön bele is csapott a közepébe. Döbbenetemben nem tudtam megszólalni. Gondolom neki is leesett, ezért folytatta is. - Lenne egy munka számára. Van egy híres banda, akiknek sok gondjuk van és szükségük lenne egy remek pszichológusra.

- De az, hogy lehetséges? Hiszen csak idősekkel foglalkoztam eddig és a világ legjelentéktelenebb falujában teszem mindezt - nem tudtam elképzelni, hogy egy híres banda menedzsere, hogy találhatott rám.

- A szüleim ott élnek, ahol maga. És ők ajánlották önt - és beugrott. Az Atkins házaspár. Sokszor jönnek el hozzám és panaszkodtak is, hogy fiúk sokat dolgozik, mert egy híres banda menedzsere.

- És mi lenne az állás? - tértem a lényegre én is, hiszen kíváncsivá tett ez az ember.

- A bandának kéne segíteni.

- Ezt értem. De hogyan? Gondolom nem itt laknak.

- Nem - nevetett fel kedvesen. Én is elmosolyodtam. - Londonba kéne költöznie. Tudom ez nagy áldozat, de higgye el, hogy megéri. Nagyon jó fizetést kapna és kedves emberek vennék körül. És én sem vagyok egy zsémbes főnök - hangja diszkrét volt, de mégis áradt belőle a kedvesség. Nem csodálkozom, hiszen a szülei is nagyon jó emberek.

- Sajnálom de nem tudom elfogadni az állást.

- Miért? - lepődött meg.

- Mert nincs arra pénzem, hogy felköltözzek oda - mondtam szégyenlősen.

- Jaj bocsájtson meg! De azt sem tudom hol áll a fejem. Természetesen az útiköltséget fizetnénk és az albérletet is álljuk, addig amíg össze nem szedi magát anyagilag - mondta természetes hangsúllyal. Nekem meg majdnem kiesett a kezemből a telefon döbbenetemben.

- Van egy kislányom is és... - kezdtem, de nem engedte, hogy tovább mondjam.

- Tudok a kis Darcyról. Természetesen ő is jön magával. Már kíváncsi vagyok a kislányra is és magára is. Sokat hallottam magukról - egy ideig gondolkoztam, majd elfogadtam az állást. Megbeszéltük a részleteket. 1 hét múlva jön értünk és a cuccainkért egy nagy autó és megyünk Londonba. Mondta a banda nevét is, de teljesen kiment a fejemből egy pillanat alatt, így nem tudtam utánuk nézni. Boldogan meséltem el nagyszüleimnek a dolgot, mivel jó lesz kiszabadulni ebből a kis településből. Szeretek itt élni, de nem vagyok idevaló és már túl sok volt a csöndből. Nyüzsgésre vágyom. Arra, hogy ne keljen kilométereket vezetnem csak azért, hogy bevásároljak vagy elvigyem Darcy-t a bölcsibe. Szerencsére Darcy is örült a költözésnek. Hiszen a nagyiék egyszer mutattak neki egy képet a London Eye-ról és tetszett neki. És élőben is látni szeretné a hatalmas karikát, ahogy ő nevezi.

A ház, amibe már be is pakolták a cuccunkat, kicsi volt, de mégis kellően nagy és otthonos. Volt egy nagyobb szoba az irodámnak fent tartva. Beszéltem telefonon Matt-el. Holnap érkezik a banda. Darcy ki szeretett volna menni és megnézni az óriáskereket, de nem volt időnk kimozdulni a lakásból. Hiszen a nagyobb bútorokat a helyére tették és a cuccainkat is behozták, de a kipakolás és a berendezkedés természetesen már ránk maradt. Darcy szobája világoszöld. Virágok vannak a falra festve. Bútorai fehérek. Nagyon szép volt a szobája és rögtön megtetszett neki. Az én szobám barackszínben pompázott. A bútorok szolidak, de mégis gyönyörűek. Az egész háztól elállt a szavam. És a nappaliban állva többször is megcsíptem magam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ez nem csak egy álom. Amikor már teljesen végeztünk és a családi képek is kikerültek a falakra és a szekrényekre, fáradtan bújtunk be Darcy ágyába. Nagyon megszerette a szobáját, így szó sem lehetett arról, hogy az én szobámban aludjunk. Ehelyett a kis ágyon aludtunk összebújva.

Reggel korán felkeltem. Talán az izgatottság miatt. Kimásztam az ágyból és lementem a konyhába. Éppen elfogyasztottam a kávémat, amikor csöngettek. Gyorsan odafutottam az ajtóhoz, hogy kinyissam, nehogy még egyszer csöngessen és felkeljen az én kicsikém. Egy barna göndör hajú kedves arcú lány állt előttem. Körülbelül korombeli lehetett.

- Jó napot. Danielle Peazer vagyok. Matt fogadott fel, hogy vigyázzak a kislányára. Régóta bébiszítterkedek és azért küldött ide, mert a munkája miatt nem biztos, hogy lesz elég ideje a kislányára. Mármint ne értse félre. Nem úgy értettem, hogy nem fog vele törődni de... - teljesen zavarban volt. Kedvesen mosolyogtam. Szimpatikus ez a lány.

- Ne butáskodj. Nem értettem félre és kérlek tegezz, mert nem lehetek nálad idősebb, maximum egy-két évvel - invitáltam be a házba.

- Huh köszi. Alison ugye? - kérdezte.

- Igen. És örülök, hogy jöttél, mert a munkám miatt többször volt, hogy a nagyszüleim vigyáztak Darcy-ra. Most ők ugye nem tudnak, szóval örülök neked - öleltem meg. Boldogan ölelt vissza.  Megkínáltam egy kávéval, majd az asztalnál ülve beszélgetésbe kezdtünk. Azt hiszem elmondhatom, hogy pár óra alatt szereztem egy új barátnőt. A beszélgetés során megtudtam, hogy Danielle nagyon szeret táncolni és pájázik egy háttértáncos posztra az X Faktor nevű tv műsorban. Emlékeztem, hogy ez egy tehetségkutató, de már 17 éves korom óta nem hallottam róla. Kislányom lecammogott a lépcsőn. Egy puszival köszöntöttem. Bemutattam Dani-t és öntöttem neki kakaóitalt. Látszott rajta, hogy rögtön megkedvelte Dani-t, ahogy azt én is tettem. Az órára néztem. Délután kettőt mutatott. Tegnap jól kimerülhetett az én drágám, ha ilyenkor kelt fel. Együtt nekiálltunk játszani egy gyerektársasjátékkal. Élveztem, ahogy a lányom és Dani is. Aztán később csöngettek. Nyugodt lélekkel hagytam kislányom Danielle-re, hiszen tudtam, hogy jól ellesznek és semmi baj nem fog történni. Beengedtem vendégeinket a lépcsőházba. Majd mondtam Dani-nek, hogy engedje be őket és terelje a bandát az irodámba, mert még ellenőriznem kell, hogy mindent kikészítettem-e a munkához és próbáltam gyorsan átfutni az adatokat, hiszen szégyenszemre nem volt időm átnézni a mappát. Hangokat hallottam. Méghozzá fiú hangokat. Igen, tényleg utána kellett volna néznem a bandának, csakhogy a net még nem volt ide bekötve - majd holnap jön a szakember -, az isten háta mögött, pedig eltűnt az internet. Mintha nem is lett volna. A jókedvű nevetések hangja egyre hangosabbak lettek, így tudtam, hogy mindjárt az irodához érnek.

- Meghoztam őket - mondta Dani, majd kisétált és maga után becsukta az ajtót, ezzel egyedül hagyva a bandával. Felnéztem a lapok közül. Szembe találtam magam 5 sráccal. Egymás mellett álltak és mosolyogtak.

- Sziasztok fiúk. Az én nevem Ali... - kezdtem, de elakadtam, amikor megláttam két ismerős arcot. A dossziét kis híján kiejtettem a kezemből. Szemem először a felzselézett barna hajúra esett, aki döbbenten nézte arcomat. Gondolom felismert. Aztán szemem találkozott a gyönyörű zöld szempárral. A lélegzetem elakadt és a dosszié hangos puffanással esett a földre és a benne lévő lapok szabálytalanul hullottak a lábam elé.

- Alison - súgta rekedtes hangján, amit már olyan nagyon rég hallottam. Nyeltem egy nagyot és nagy erő árán, de sikerült elszakadnom döbbent tekintetétől. A három ismeretlen srác szemei értetlenül cikáztak köztem és közte. Louis arcán nagy és boldog mosoly jelent meg. Szeme ugyan úgy csillogott, ahogy régen. Benne volt a tekintetében, de még a mosolyában is a huncutság és a végtelen jókedv. Aztán újra Harry-re néztem. Hallottam, hogy Louis mond valamit, de azt már nem bírtam felfogni, hogy mit. Majd egy ajtócsukódást hallottam. És hirtelen egyedül maradtunk Harry-vel a szobában. Nem tudtam megszólalni, csak néztem még mindig gyönyörű arcát. Arca férfiasodott, de még mindig benne van az a kisfiús kinézet. Ruhája ugyan úgy fekete maradt, csak gatyája szándékosan ki volt szakítva térdénél és a tornacipőt csizmára cserélte. Amikor végignéztem rajta, majd újra arcára tévedt a tekintetem, szívem szaporábban kezdett el verni. A pillangók újra feléledtek a hasamban. Annyira régen mozdultak meg, hogy most annál nagyobb erővel és odaadással csapkodták a hasfalamat. Harry félénken közelebb lépett. Arcára kiült a bizonytalanság. Szemében boldogság csillogott, de láttam, hogy most furábban csillog. Mintha a könnyeivel küzdene. Legyűrtem magamban a késztetést, hogy ráugorjak és megcsókoljam. Inkább megszólaltam.

- Sajnálom Harry. Mindent sajnálok. Téged hibáztattalak mindenért, amikor nem a te hibád volt egyik sem - kezdtem, de elhallgattatott.

- Még te kérsz bocsánatot? - döbbent le teljesen. Nem értettem mire akar kilyukadni. - Hiszen igazad volt. Minden az én hibám. Miattam történt minden. És hidd el, hogy sajnálom. De megváltoztam. Más ember lettem. És... - ekkor viszont kicsapódott az ajtó és kislányom hangos nevetése töltötte be a teret. Kezembe kaptam kacagó kislányomat. Mosolyt erőltettem arcomra. Harry szomorúan nézett ránk. Lehajtotta a fejét és a cipőjét kezdte el nézni.

- Mi az drágám? - fordultam kislányom felé.

- Louis bácsi meg akar csikizni. És Niall bácsi meg segít neki. És idemenekültem - nézett rám lányom, észre sem véve eddig, az előtte álló Harry-t. Majd elfordította fejét irányába. Nézte édesapja arcát, majd nevetése alábbhagyott. Újra rám nézett.

- Anyu ő... - nézett rám gyönyörű zöld szemeivel. Nem szóltam semmit, mert Dani futott be a szobába.

- Sajnálom Alison. De a srácok rögtön kezelésbe vették és olyan gyorsan fut, hogy nem bírtam utolérni - szabadkozott Dani.

- Semmi gond - mosolyogtam rá, majd kislányom felé fordultam, aki édesapját nézte lefagyva.

- Darcy, most menj ki, kérlek Danielle-el rendben? Mindjárt megyek én is - tiltakozni akart, de egy puszit nyomtam arcára, majd Dani kezébe adtam. Elsétáltak és Dani most is becsukta maga után az ajtót.

- Ő a...? - kezdte Harry, de megakadt.

- A te lányod - mondtam félénken. Hiszen nem tudtam, hogy mit fog reagálni. Megtántorodott, majd konkrétan lezuhant a kanapéra, ami nekik és betegeimnek van fent tartva. Kis hezitálás után, de leültem mellé.

- Én nem is tudtam róla - rázta a fejét hitetlenül. - Miért nem mondtad el? - fordult hirtelen felém. Hangja kissé idegesen csengett. Elfojtottam egy összerezzenést.

- Mert nem bírtam - mondtam halkan. 

- Mi az, hogy nem bírtad? - pattant fel a kanapéról. Hangja hangos volt.

- Mert nem tudtam - ráztam meg fejem erőtlenül.

- Mi?! Alison. Ő az én kislányom is! Mi a francért nem tudtál szólni? Még a létezéséről sem tudtam egészen eddig a pillanatig! - szinte már ordított, mire összerezzentem, majd én is felálltam a kanapéról. 

- Szerinted nem vettem fel ezerszer azt a rohadt telefont, hogy felhívjalak? Szerinted egyszer sem akartalak megkeresni? Amikor szinte minden nap háromszor indultam ki azon a kibaszott ajtón, csak azért, hogy felkeresselek?! De nem tettem. Mert nem tudtam volna azok után a szemedbe nézni, amiket a fejedhez vágtam. Szerinted nekem nem volt őrülten nehéz nélküled?! Szerinted nekem nem fájt mindennap a hiányod? Szerinted nem szakadtam szét minden nap egyre jobban? De. Ez mind így volt. Kínszenvedés volt nélküled minden másodperc, amit át kellett élnem! - kiabáltam én is. A könnyek szaporán hagyták el szemeimet és folytak végig az arcomon. Harry döbbenten nézett rám, de nem szólalt meg. 

- Ezt akartad hallani Harry? Azt hogy még most is szenvedek amiatt, amiért otthagytalak? Hogy minden az én hibám és a vakságom miatt váltunk szét? Hogy minden nap ostorozom magam, mert miattam nem lehettél részese a lányod életének? Szerinted nekem milyen volt átélni, hogy minden este mesélnem kellett rólad neki, ahelyett hogy együtt meséljük el a történetünket? Szerinted titokban nem sírtam minden este érted? - hangom a végére elfúlt a könnyeim miatt. Nem szólt semmit, csak magához húzott és szorosan átölelt. Én mellkasába zokogtam. Lányom miatt annyiszor fojtottam vissza a zokogást. Most 3 év elmulasztott könnyei egyszerre hagyták el a szememet. Amikor már hangom lecsitult és már csak a sós víz folyt ki szememből hangtalanul, elváltam Harry-től.

- Rossz volt. Eszeveszettül fájt és még most is fáj. De nem tudtalak felkeresni. Nem voltam elég erős hozzá, hogy megtegyem – hajtottam le a fejem és a cipőmet kezdtem el nézni, mintha annyira érdekes lenne a kissé koszos és megviselt tornacipőm. Halkan szipogtam. Harry ujjai finoman állam alá csúsztak és felemelték azt. Mindenhova néztem csak a szemébe nem. Ám nem tudtam sokáig kikerülni a zöld tekintetet, amiben később pillanatok alatt teljesen elvesztem.

- Ne ostorozd magad! Nem a te hibád. Az enyém – szeme bűntudatban és fájdalomban úszott.

- Nem! Semmi nem a te hibád, hiszen én reagáltam túl a dolgokat – ráztam meg kicsit a fejem.

- Hát persze, hogy azt tetted. Hiszen megtudtad, hogy meg kellett volna ölnöm téged! – most ő hajtotta le a fejét.

- Harry! – kezem közé fogtam arcát, és ekkor tudatosult bennem, hogy egy kicsit ragad és még mindig nedves a titkon elejtett könnyeitől. Kényszerítettem, hogy rám nézzen, ahogy ő is tette pár perccel ezelőtt.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy tönkretettem az életedet. Sajnálom, hogy ilyen ügyekbe keveredtem. Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam neked. Hogy a kislányunknak apa nélkül kellett felnőnie – ahogy beszélt, könnyei egyre szaporábban futottak végig meggyötört arcán. – Sajnálom, hogy mindent elrontottam. Azt hittem, hogy annyira meggyűlöltél – itt megbicsaklott a hangja, de folytatta -, hogy egyáltalán nem fáj az, hogy elhagytál. Ezért nem is kerestelek. Mert még jobban összetörtem volna, ha a szemembe mondott, hogy gyűlölsz és kidobsz a házból – ujjaimmal próbáltam letörölni könnyeit, de mindig jött helyette másik. – Ha Louis nincs, akkor már én sem lennék. Aztán jött a banda. Mindenem megvan. Barátaim, pénzem, több millió ember, aki szeret és támogat minket. De mégsem tudok boldog lenni. Mert te nem voltál mellettem. Rengeteg ember vesz körül, de mégis egyedül vagyok – mondta, de én megakadtam az első mondatnál.

- Hogy érted azt, hogyha Louis nem lenne, akkor már te sem? – hangom erélyesebben csengett, mint szerettem volna. Harry kissé összerezzent hangos szavaimra. Lehajtotta fejét. Nem kellett volna így rátámadnom, de megijeszt és elborzaszt az a tudat, hogy mit akart tenni miattam.

- Megpróbáltam végezni magammal. De Louis időben odaért és kivette a kezemből a pisztolyt – szavai eszeveszettül fájtak.

- Nem ölheted meg magad miattam, mert – folytattam volna, de megakadtam. Eszembe jutott, hogy én is véget akartam vetni életemnek. Csak én fegyver hiányába késsel próbálkoztam. De nem tudtam megtenni, egy belső hang kényszerített arra, hogy letegyem a kést. Most már tudom, hogy a kislányom miatt. Mert nem tudtam, de tudat alatt éreztem, hogy egy élet növekszik bennem. Ezen gondolatok miatt visszavettem hangomból és gyengéden folytattam.

- Még jó, hogy Louis ott volt. De nagyon szépen kérlek, ez többet ne jusson az eszedbe. Még csak ne is gondolj rá! – simítottam végig arcán. Könnyes tekintetét végre rám helyezte.

- Szeretlek – súgta azt a szót, ami újra a felhők közé repített. Mondjuk kissé meglepődtem, hiszen azt hittem, hogy meggyűlölt az évek alatt.

- Én is szeretlek Harry! – súgtam én is. Szemei hitetlenül csillogtak. Mintha nem hinne nekem. Vagy azon gondolkozna, hogy csak képzelte ezt a mondatomat, vagy tényleg kimondtam. Arra gondolva, hogy a szavak nem elegek, lábujjhegyre álltam és számat az övére tettem. Először a döbbenettől nem mozdult, majd mintha rájött volna, hogy ez tényleg a valóság és éppen csókolom, visszacsókolt. Kezemet először szaporán mozgó mellkasára tettem. Tenyerem alatt éreztem, hogy szíve ugyan olyan gyorsan és ugyanakkora erővel zakatol, amivel az enyém. Újra egy ritmust vehettek fel egymással. Majd kezeim reflexszerűen elindultak és mellkasán végigsimítva fűztem nyaka köré. Nagy tenyereit csípőmre tette és szorosabban vont magához. Annyira régen éreztem ezt az érzést, hogy csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire nem voltam eddig teljes ember. Az egyik felem mindig nála volt. És nála is fog maradni. Beletúrtam a jól ismert puha hajba. Melegséggel töltött el az az érzés, ahogy a göndör fürtök kicsúsznak az ujjaim közül. Ő karjával átfogta derekam és szorosan tartott, minta attól félne, hogy hirtelen eltűnök, és egyedül marad. Csakhogy én nem tervezek elmenni. Mind a ketten eljutottunk arra a szintre, hogy egy gyengéd csók nem elég. Nyelvét végigsimította alsó ajkamon bejutásért könyörögve, amit én rögtön megadtam neki. Nyelveink az ismerős szenvedélyes, de mégis lassú táncot járták. Mikor többszöri csók után végleg elváltak ajkaink, homlokát az enyémnek döntötte. Továbbra sem engedtük el egymást. Egymás szemében elveszve próbáltuk lenyugtatni magunkat. Amikor ez megtörtént és úgy éreztem, hogy elegendő levegő van tüdőmben, újra lábujjhegyre álltam és megint megcsókoltam. Most nem fagyott le, hanem rögtön viszonozta szenvedélyem. A világ megszűnt körülöttem. Nem volt senki és semmi, csak mi ketten. 4 év után újra szerelmem erős karjában lehettem és élvezhettem kényeztetését. Ám ez nem tartott sokáig, mert az ajtó kicsapódott és hangos visítozás hangzott fel. Nevetve váltunk el egymástól Harry-vel. Keze a derekamon maradt és néztük a visítozó és ugrándozó fiúkat. Természetesen Louis-nak volt a leghangosabb és legmagasabb hangja. Ő ugrált is, Darcy-val a kezében. Darcy hangosan nevetett, de elkezdett fészkelődni Louis kezébe. Lou letette kislányom, aki szélsebesen rohant felénk. Majd megállt apja lába előtt. Harry bizonytalanul rám nézett. Én alig láthatóan bólintottam egyet. Nagy mosoly jelent meg szerelmem arcán és lehajolt lányához. A szoba zsivaja elhalt és mindenki csöndben figyelte apja és lánya találkozását. Darcy megszeppenve és könnyezve csodálta édesapja arcát. Harry felemelte egyik kezét és lassan elindult Darcy arca felé. Majd megsimította kislánya puha és vizes arcát. Darcy kis kezeit apja arcára tette és ott is hagyta.

- Gyönyörű vagy – súgta Harry.

- Te is apu – mondta Darcy könnyek között. Harry halkan felnevetett, majd bátran kezébe kapta lányát és felállt. Megpörgette már nevető kislányát, majd szorosan karjaiba zárta. Annyira szép volt ez a pillanat, hogy egy filmben sem tudnának ennél szebbet kreálni. Meghatottan néztem őket. Majd egy kezet éreztem a vállamon. Oldalra néztem és Louis-sal találtam szembe magam. Megöleltem. Nevetett hevességemen, de ő is szorosan viszonozta ölelésem.

- Hiányoztál csibike! – súgta fülembe. A megszólításon belekuncogtam nyakába.

- Te is nekem, galambkirály! – ő is felnevetett. Boldogan öleltük egymást. Ám egy ismerős sikoly csapta meg a fülem. Elengedtem Lou-t és a hang irányába néztem. Dasy sikítozva rohant felém és rám vetette magát. A nagy lendületnek köszönhetően elvesztettem az egyensúlyom és a földre kerültünk. Eszeveszettül hangos nevetésben törtünk ki mind a ketten, majd amikor a többiek is megbizonyosodtak, hogy nem esett bajunk, ők is nevettek szerencsétlenségünkön. Dasy agyonpuszilgatott meg öleléseivel kiszorította belőlem a szuszt, de nem érdekelt. Ugyan olyan erővel viszonoztam szeretetének jelét.

- Basszus szivi, de kicseszettül hiányoztál! – mondta, miközben mind a ketten felálltunk.

- Drágám ilyet többet ne csinálj! A te állapotodban nem lehet! – dorgálta meg barátnőmet Louis. Kérdőn néztem rájuk.

- Alison. Bejelentem, hogy… - kezdte, de megakadt és szeme egy ponton maradt. Követtem tekintetét az enyémmel és szerelmemen állt meg, aki továbbra is kezébe fogta Darcy-t és mosolyogva beszélgetnek.

- Alison ő… - nézett rám döbbenten Dasy.

- Ő Darcy. A kislányom – bólintottam. Harry felénk kapta a fejét. Odasétált hozzánk.

- A kislányunk – javított ki. A kislányunk. Ez az ő szájából gyönyörűen csengett. Egy kósza könnycsepp folyt végig arcomon, amit boldogan mosolyogva töröltem le. Dasy felvisított és kivette Harry kezéből Darcy-t és bemutatkozott neki. Louis odament és miközben átkarolta barátnőm derekát, mosolyogva nézte, hogy szerelme mennyire jól elvan a kislánnyal. Harry megfogta a derekam és maga felé fordított. Homlokát az enyémnek döntötte. Én kezeimet a nyaka köré fűztem, ő meg erősen, de mégis gyengéden fogta közre derekam. Ahogy mindig is szoktuk.

- A lányunk. A mi gyönyörű kislányunk – súgta.

- A szerelmünk gyümölcse – mondtam halkan én is, hogy csak mi halljuk. Féloldalasan elmosolyodott, majd újra megcsókolt. Ám ezt a pillanatot is megszakította valaki. Egy kis kéz húzkodta a gatyámat. Összemosolyogtunk Harry-vel, majd lehajoltam és karomba vettem a lányunkat. Rövid kezeivel próbált úgy ölelni minket, hogy mindkettőnket elérje, ám nem nagyon sikerült neki. Harry megoldotta a dolgot azzal, hogy egyik kezével továbbra is derekamat ölelte, míg másikkal kislánya hátát simogatta folyamatosan. Darcy boldogan jártatta köztünk a szemeit, majd elpityeredett.

- Ne sírj kicsikém. Egy család vagyunk. És azok is maradunk – törölte le Harry hüvelykujjával Darcy könnyeit. Darcy bólintott, majd szorosabban bújt hozzánk. Szeretetteljesen néztem Harry-re. Ő viszonozta tekintetem, majd elengedte derekam és elém állt. Elölről fogta meg ismét a derekam ezzel elérve, hogy Darcy kettőnk között legyen. Hangosan felnevetett csilingelő hangján, majd egy puszit nyomott édesapja és az én arcomra is. Ez a gyönyörű családi pillanat nem tartott sokáig, mert egy kattanás hangját hallottuk. A hang felé néztünk. Egy szőke hajú fiú felénk tartotta telefonját. Amikor rájött, hogy lebukott, mert mindenki őt nézi, elvörösödött és szégyenlősen leeresztette a telefont.

- Mondtam, hogy vedd le a hangját – csóválta a fejét egy barna hajú fiú.

- Mintha te levetted volna! – röhögött egy sötét, lassan fekete hajú srác.

- De legalább az enyém nem volt olyan hangos, hogy meghallják – nézett durcásan a barnahajú. Kérdőn, mégis mosolyogva néztem rájuk. Átadtam Harry-nek Darcy-t és odaléptem a még ismeretlen 3 fiúhoz.

- Liam Payne vagyok – mutatkozott be a barnahajú.

- Én Zayn Malik – mosolygott a fekete.

- Én pedig Niall Horan – mondta a szőke is. Mind a hármójukat megöleltem köszönésképen.

- Megmutatjátok a képeket? – néztem rájuk kedvesen. Hevesen bólogattak és két telefont nyomtak egyszerre az orrom alá. Felnevettem, majd elvettem mind a két készüléket. Harry odalépett hozzám és összefűzte ujjainkat. Darcy apja kezéből hajolt oda hozzám, hogy lásson ő is valamit. Egyszerűbb lett volna, ha kimászik apja kezei közül, de úgy látszik, hogy ezentúl ki sem lehet onnan robbantani. Mondjuk nem csodálkozom rajta. A telefon köré gyűlt mindenki, és egyszerre néztük meg a sok képet, ami az elmúlt percek összes pillanatát megmutatta képernyőn keresztül. Liam feljajdult. Odanéztem és láttam, hogy Louis csimpaszkodik rajta, hogy lássa a képeket, míg Niall hátán Zayn mászott felfelé. A két jómadár ugrált barátjukon, hogy még magasabbak legyenek és lássák a képeket, ám ennek köszönhetően eldőltek mind a négyen és nevetve terültek ki a padlón. Mindenki hangos nevetésben tört ki. A négy fiú elkezdte ölni egymást. Harry letette kislányát és ráugrott barátaira és ő is belevetette magát az öldöklésbe. Darcy egy pillanatig hezitált, majd ő is a fiúkra ugrott. Hirtelen megijedtem, hogy a fiúk a nagy hevességben nem veszik észre kis testét, de természetesen ez nem történt meg. Liam elkapta kislányom és csikizni kezdte. A négy fiú pedig segített neki. Darcy hangosan nevetett és vergődött a fiúk alatt. Később Dani és Dasy is kiröhögte magát és belevetették magukat a kínzásba. Ők Darcy mellett álltak és a fiúkat kezdték el csikizni. Egy kis ideig nevettem rajtuk. 4 év elvesztegetett idejét, kell behoznunk. De úgy gondolom, hogy sikerülni fog. Ennél jobban nem alakulhatott volna. Tudom, hogy boldog család leszünk, mi hárman. Vagyis tévedtem. Kilencen szép nagy és boldog család leszünk. Érzem, hogy a következő évek lesznek életem legeslegboldogabb pillanatai. Hiszen Harry megbocsájtott és mellettem van. Darcy már nem lesz szomorú amiatt, hogy soha nem fog találkozni édesapjával. Már nem kell apa nélkül felnőnie. Harry megtudta, hogy van egy lánya, amitől egyáltalán nem ijedt meg. Már most nagy és őszinte szeretettel és hatalmas büszkeséggel néz kislányára. Én pedig visszakaptam a legjobb barátomat, legjobb barátnőmet és még 4 embert, akiket már most szeretek. Újra magam mellett tudhatom szerelmemet, akit egy pillanatra sem szűntem meg szeretni. És örökké szeretni fogom teljes szívemből. Ezekkel a gondolatokkal ugrottam én is a nevető társaság közé. A családom közé, akikkel már végre teljes és boldog életet élhetek.

Most ide is írok, mert ez fontos! :) Fent már megemlítettem, hogy lesz egy ráadás rész! :) De közvélemény kutatást tartanék!! :D Barátnőm, aki szintén olvassa a blogot, megkért hogy írjak meg neki egy-két részt Harry szemszögéből. :) Itt például amikor belépett a boltba, meg az első randis és persze az első együttlét jeleneteirere gondolok. :) Én örömmel megírom neki és az a kérdésem ezzel kapcsolatban, hogy ilyen Extra résznek feltegyem-e majd ide a blogra? :) A ti döntésetek és ha szeretnétek, akkor még írhattok jeleneteket, amire kíváncsiak vagytok Harry szemszögére és én megírom, hogy hogy is képzeltem el. Tudom egyik bloggerina sem csinál ilyet (legalábbis én nem tudok róla) de én megadom Nektek a lehetőséget a választásra! :)) Ezért kérlek Titeket, hogy ha eddig nem is írtál kommentet, semmi baj nincs, de most kérlek, hogy írjál! :) A résszel és ezzel kapcsolatban is! :)