A jég olvadása

Sziasztok :) Most egy kicsit rendhagyó leszek :)) Most hozom a részt, mert holnap esélyem sem lesz a géphez ülni.. :( Szóval... :)) Úgy állok, hogy kétségbe vagyok esve... Nem szeretném a részek hozását komikhoz vagy feliratkozásokhoz kötni. Ennek az az oka, hogy nem szeretném, ha csak kényszerből írnátok. De viszont nagyon nagyon nagyon jó lenne, ha valamilyen formában jeleznétek, hogy jó amit csinálok. Azt is ha nem. Kérlek titeket :)) Nem kérek sokat. Sokat dolgozom rajta (szívesen teszem) de nagyon jól esne, ha tudnám, hogy nem hiába csinálom és hogy van értelme a gép előtt ülni és izgulni, hogy jó lesz e vagy nem. Szóval kérlek titeket, hogy iratkozzatok fel, kommenteljetek vagy a chatben. Nekem mind1, csak valahogy tudjam, hogy nem hülyeség és értelmetlen a blogom.. :)) Szóval a következő részt még nem kötöm komikhoz. :)) Vasárnap hozom a következőt! :) Puszi nektek

                                                                                                               Kata Xxxx

4. fejezet

Egy autó hangos dudálás irányába néztem. A fény majdnem megvakított. Egy autó közeledett felém. A fék hangos csikorgása csapta meg a fülem. És egy ordítás, amiről nem tudtam, hogy ki és mit kiabál. Az autó vészesen közeledett, de én mégsem ugortam el. Az agyam parancsolta, hogy most rögtön fussak el. Amíg még nem késő. De nem ment. A lábam nem engedelmeskedett.

– Ne! – hallottam meg Harry hangját nagyon közelről. Az előbb is őt hallottam, vagy csak az agyam tiltakozását? Nem tudtam. De azt igen, hogy nem szeretnék meghalni, de az autó vészesen közeledett és akár akartam akár nem, nem mozdultam. Talán ez a végzetem. Itt és most meg kell halnom. Talán ott fent nagyobb szükség van rám, mint itt lent. És akkor láthatom Őt is. Halvány mosoly jelent meg arcomon. Becsukott szemmel, vártam a végzetem. Erős test csapódott nekem nagy erővel. Éreztem, hogy lábam elhagyja a földet és repülök. A szél az arcomba csapott. Már nem hallottam semmit. A világ elcsendesedett és elsötétült. Belenyugodva lebegtem a semmi közepén és vártam, hogy Ő mosolyogva nyújtsa felém a kezét, hogy elvigyen magával. De nem jött. A könnyed érzést hirtelen átváltotta egy nehéz súly, ami kegyetlenül rám nehezedett. Ez lenne a büntetésem? Amiatt, amit tettem. Ezt kell cipelnem az örökké valóságig? Vagy majd egyszer megbocsájt nekem és ez a súly eltűnik? És újra könnyed lehetek? De nem. Szapora lélegzetet hallottam. Az arcom meleg szél fújta, abban az ütemben, ahogy valaki vette a levegőt. Nem értettem. A súly megmozdult.

 – Alison! – hallottam, hogy valaki hív. Hangja kétségbeesett és kicsit rekedt volt. Az angyalok nem lennének kétségbeesve. Valami nem stimmel. Kisebb harc árán, de sikerült kinyitni a szemem. Zöld, aggodalomtól csillogó szempárral találtam szembe magam. Harry arca centiméterekre volt csak az enyémtől. Lehelete csiklandozta az arcom. Akkor egész végig Őt éreztem. Az autó hozzám sem ért. Harry félrelökött. Meg mentette az életem.

– Nem haltam meg. – mondtam nehezen és akadozva.

 – Nem. – simított végig óvatosan arcomon Harry. Most valahogy ez sem zavart. Szemei egy kicsit elidőztek ajkaimon. Na, nem. Nem fog megcsókolni.

 – Leszállnál rólam? – kérdeztem. Harry legurult rólam, majd felállt. Felültem. Fejembe erős fájdalom nyílalt. Felszisszentem.

– Mid fáj? – kérdezte Harry. Mintha kicsit rémült lenne. De lehet, hogy csak beképzelem magamnak.

– A fejem. Biztos bevertem. – nyögtem. Felém nyújtotta a kezét. Nem akartam elfogadni, de félő, ha felállok, akkor elszédülök és elesek. Megfogtam a kezét. Ő lassan állított talpra. A fejem rettentően fájt, és a látásom is elhomályosult. Éreztem, hogy lábam kezd elgyengülni. Harry nagy kezét a hátamra helyezte. Erősen tartott, hogy ne essek össze. Felnéztem arcára. Egy kis aggodalom volt az arcán, ami szemében is csillogott.

 – Beviszlek a korházba. – mondta, miközben felkapott az ölébe, és elindult azon az úton visszafelé, amin Tőle menekültem.

– Nem! Nem megyek korházba! És tegyél le! – kiabáltam. A pánik rohamszerűen zúdult rám. Nem. Nem a majdnem baleset miatt pánikoltam be. Megállt és megszeppenve nézett rám. Nem szólt semmit, csak óvatosan talpra állított. Egyik keze még mindig derekamon pihent. Nem tudom, hogy azért, hogy el ne essek, vagy más miatt tartotta ott… Mikor lábaim alatt érzékeltem a kemény betont, éreztem, hogy lábaim gyengébbek, de harcoltam és nem gyengültem el. Megszilárdítottam a lábaimat. Egy kis idő után, mikor már éreztem, hogy lépni is tudok esés nélkül, elléptem mellőle. Így keze elengedte derekam. Megálltam előtte. Ő szemével csak arcomat fürkészte.

– Alison. Beverted a fejed. Látnia kell egy orvosnak. – mondta szemembe nézve.

– NEM! Nem megyek vissza oda! Soha többet nem teszem be oda a lábam! Még ha az életem múlik rajta, akkor sem! – hangom kicsit megremegett. Éreztem, hogy hideg arcomon forró könnyek szántanak végig. Csak álltam ott és tehetetlenül tűrtem, ahogy a könnyek megállás nélkül folynak le arcomon és pottyannak a földre. Nagy döbbenetemre Harry közelebb lépett és finoman magához húzott. Nagy kezeit védelmezően és nyugtatóan a derekam köré fonta. Nem szóltam semmit, csak görcsösen szorítottam magamhoz. A könnyeimnek nem tudtam parancsolni. Mintha 1 évnyi visszafojtott fájdalom és könnyek egyszerre szakadnának ki belőlem. A képek elborították elmém és hangosan felzokogtam. Úgy zokogtam, mint akkor. Amit egészen eddig sikerült elfojtanom.

- Ssssh. Nyugodj meg. – súgta Harry, miközben egyik tenyere nyugtatóan a hátamat simogatta. Szükségem volt valakire. Valakire, aki megnyugtat és mellettem van. És most az sem érdekelt, ha ez a valaki Harry. Nem tudom mennyi ideig álltunk így. De a könnycsatornáim kiapadtak és kicsit lenyugodtam. Az eszem utolérte az érzéseim és hirtelen eltávolodtam Harrytől.

- Jobban vagy már? – kérdezte. Arcán döbbenet ült, de soha nem látott gyengédség és aggodalom csillogott a szemében. Nem tudtam, hogy most vajon a kettőnk között lévő távolság vagy az érzelem kitörésem döbbentette meg.

- Igen. – súgtam halkan.

- Mi történt? – kérdezte. Elszorult a torkom. Megráztam a fejem.

- Vigyél haza, kérlek. – próbáltam határozottnak tűnni, de a hangom így is erőltetettnek és gyengének hatott. Nem szeretem kimutatni az érzéseimet. Senki előtt sem. Főleg Harry előtt nem. De már mindegy. A titkomat pontosan nem tudhatja, de azt tudja, hogy van gyenge pontom, ami a kórházhoz köthető. Nem hülye. Biztos vagyok benne, hogy összetette a darabkákat. Nem tudhatja, hogy kivel, mikor és hol, de nem kérdezett. Halkan bólintott egyet. Ennek most örültem. Úgysem beszélnék róla, de így legalább nem kell magyarázkodnom és megszólalnom sem, noha egyáltalán érdekli-e a történetem. Elindultam az autójához vezető úton. Egy lépést tettem, de a lábam úgy remegett, mint a kocsonya, ha rázogatják. Harry észrevehette a gyengeségem, mert az ölébe kapott úgy, mint a menyasszonyokat szokás a nászéjszakán. Ma már másodszorra csinálja ezt. Könnyedén indult el a járdán, mintha egy párnát vitt volna a kezében. Hűű. Ilyen erős lenne? Megráztam a fejem, hogy a hülye gondolatok távozzanak a fejemből.

– Harry. Tudok menni én is. – néztem fel arcába. Ő rám nézett és arcán az a tipikus féloldalas mosoly jelent meg.

- Nem úgy vettem észre. – mosolygott. Arca hirtelen komor lett. – Tudom, hogy nem szereted, ha mások gyengének látnak és tudom, hogy azt hiszed, nem szorulsz segítségre, ezért utálod is másoktól elfogadni azt. De most igazán szót fogadhatnál. Csak most az egyszer maradj nyugton és bírd ki, hogy valaki segít neked. – nézett mélyen a szemembe. A szívem nagyot dobbant. Honnan tudja ezeket? Ennyire kiismerhető lennék? Vagy csak túl jó emberismerő?

- Miért akarsz segíteni? Nemrég még bántottál. – mondtam én is komoran és viszonoztam tekintetét. Most vettem észre, hogy Harry nem lép, csak egyhelyben áll, velem a karjában. Arca egy pillanatra megfeszült. Aztán visszatért a komoly, félelmet keltő arca. Mintha csak az előbbit képzeltem volna.  A lábam alatt megéreztem a talajt. Harry letett és el is engedett. Két lépést ellépett mellőlem. Olyan hirtelen ért a váltás, hogy meginogtam. Erőt vettem magamon és megszilárdítottam lábaimat. Harry nem szólt semmit, csak elindult. Nem értem. Most meg mi történt? És miért érzi azt minden porcikám, hogy legszívesebben visszabújnék erős karjai közé? Nem. Alison térj magadhoz! Utána indultam. Nem szólt hozzám. Tudomást sem vett rólam. Miután elengedett elkezdtem fázni. Ő ezzel mit sem törődve ment tovább. Szótlanul és mereven nézett előre. Arca kemény és komoly volt. Olyan gyorsan lépett nagy lábaival, hogy szinte futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele. Beültünk a kocsiba. Bekapcsolta a fűtést. Hirtelen csapott meg a hideg fújás. Megborzongtam. Szinte már vacogtam, annyira lehűlt az idő és még itt sem volt melegebb. Sőt. Ez a vacak miatt itt bent mínusz fokok vannak.

- Mindjárt meleg lesz. – mondta, majd elindultunk. Igaza volt. Éreztem, ahogy megfagyott ujjaim felengednek. Az út úgy telt, hogy egyikünk sem szólt semmit. Mikor a házunk előtt leparkolt nem szóltam semmit csak az ajtóhoz fordultam. Mikor nyitottam volna ki, Harry megszólított. Visszafordultam, hogy a szemébe nézhessek.

– Sajnálom. – mondta, majd elfordította rólam a tekintetét és az útra szegezte. Ezzel jelezte, hogy nem akar többet megosztani velem. Nagyot nyeltem és kiszálltam a kocsiból. A hűvös hirtelen megcsapott. Elég kellemetlen volt, amikor hideg szél fújt az arcomba. A kocsi elsuhant mellettem, Harryvel együtt. Bambán néztem, ahogy megfordul a sarkon és eltűnik a szemem elöl. Nagy levegőt vettem és bementem a házba.