Kitörés

Sziasztok! :)) Tudom még nincs meg a 4 komi, de túlléptük az 1000 ismétlem 1000 oldalmegjelenítést és 5 feliratkozóm van!! Ismétlem 5. :DD Wáááá ne tudjátok meg, hogy milyen boldog vagyok :D *.* Köszönöm nektek, nagyon- nagyon jól esik! :DD <3 Szóval ennek örömére itt is van a következő rész. :)) Sajnos kicsit rövidebbre sikerült, mint az eddigiek, de a következő részben lesz olyan, ami eddig nem és remélem az majd kárpótol titeket. :)) A 7. részt szerdán hozom :)) Bátran írhattok komikat, nem harapok :))  / A chatet kitöröltem, mert nem volt jó és másikat meg nem tudom hogyan kell betenni.. :$ :( / Jó olvasást! Puszi nektek! :) <3

                                                                                                                          Kata Xxxxx

6. fejezet

Harry még nem vett észre, mert Dasy végigmérésével volt elfoglalva. Fuss! Rohanj! A világ végéig meg se állj! Üvöltötte a hang a fejembe. De nem tudtam. Lábaim gyökeret vertek az aszfaltba. A kezeim odafagytak az oldalamhoz. És ha ez mind nem lenne elég, a szívem úgy vert, hogy azt hittem itt esek össze. Ez mind 1 másodperc leforgása alatt történt meg velem.

- Szia Harry. – köszöntötte kedvesen barátnőm, majd mellém állt. Ne. Kétlek ne. Könyörögtem némán, noha senki nem hallja fohászom. Megfogta ledermedt kezemet. – Ő pedig a legjobb barátnőm … - mondta, de valaki belefojtotta a szót.

- Alison. – vágta rá Harry. Felnéztem rá. Szemében haragot és némi döbbenetet véltem felfedezni.

- Ti ismeritek egymást? – kérdezték egyszerre mind a ketten.

- Végül is egy kis életmentés. Semmi egyéb. – rántotta meg lazán a vállát Harry, miközben gúnyosan mosolygott. Még mindig tartotta velem a szemkontaktust. Most szórakozik velem? Az eszem megáll…

- Ha nem vittél volna oda, nem kellett volna megmentened. – szűrtem mérgesen fogaim közt.

- Ha nyugton maradtál volna, nem lett volna semmi baj. – vágott ő is vissza keményen.

- Ha nem viselkedtél volna úgy, nem futottam volna el. – mondtam kicsit hangosabban és élesebben.

- Ha már az elején nem ugráltál volna, akkor békén hagytalak volna. – mondta megfeszült állal.

- Oh. Szóval akkor az én hibám?! Nem adtál egy választ sem a kérdéseimre. – szinte már kiabáltam.

- Mert semmi közöd hozzá! – kiabálta ő is. Közelebb léptem hozzá. Megdöbbent közelségemtől, de hamar rendezte arcvonásait és visszatért a régi, kőszikla Harry.

- Már mi a fenéért nem lenne közöm hozzá?! Vagy ok nélkül bántottál? – suttogtam a végét. Dasy nem hallhatja meg. Arca elkomorodott. Szemei megkeményedtek és mintha egy árnyalatnyit el is sötétedett volna.

- Szerinted a hétvégén miért nem kerestelek? Szerinted nekem ez jó? Szerinted jól érzem magam közben? Szerinted nem bántam meg ezerszer, hogy itt vagyok? Hogy megszülettem? – kiabálta az arcomba. Elakadt a lélegzetem.

- Harry. – súgtam erőtlenül. Arca megrándult, mintha csak most döbbent volna rá, hogy mit is mondott. Kerestem a tekintetét. Próbáltam elérni, hogy a szemembe nézzen. De csak mereven bámult maga elé. Késztetést éreztem rá, hogy megérintsem. Felé léptem egyet. Már karnyújtásnyira voltunk egymástól. Felemeltem a kezem. Szeme hirtelen rám villant. A kezem megállt a levegőben. Mélyen a szemembe nézett.

- Nekem is rohadt szar érzés, hogy bántanom kellett egy embert. Főleg téged. De muszáj. Semmit nem tehetek ellene. Akkor sem, ha szeretném. Nincs hatalmam és erőm sem, hogy szembe szálljak velük. – súgta. Arca megtört volt. Így még soha nem láttam ezelőtt. Hittem neki. Kezeimmel közrefogtam arcát. Megdöbbent, de nem lépett el tőlem. Gyorsabban vette a levegőt, ahogy én is. Szívem sebesebben vert. Az vérem gyorsan száguldott az ereimben. Szeme arcomat fürkészte.

- Ilyen többet ne mondj! – parancsoltam rá kicsit keményebben, mint szerettem volna. Kérdőn nézett rám. – Nem érezheted azt, hogy megbántad, hogy megszülettél. Van okod rá, hogy itt vagy. Mindenkinek van… Ilyenre még csak gondolnod sem szabad többet! – néztem szemébe. Próbáltam finom és nyugodt hangot megütni, de mérges vagyok rá, hogy ezt gondolja magáról.

- De ha tudnád, hogy mi a feladatom… Hogy mit kell tennem… Nem mondanád ezt. – rázta meg kicsit fejét. Hangja kicsit akadozott. Mintha nehezen tudná kimondani vagy megfogalmazni a szavakat. Eltűnt már a jól megfontolt Harry, aki mindig figyel rá, hogy keménynek és ridegnek látszódjon. Most csak egy egyszerű fiú, akinek nagy gondjai vannak az életben. Amiket már nehezen tud elviselni. Késztetést éreztem rá, hogy megvigasztaljam. Hogy tudassam vele, hogy mellette vagyok.

- Akkor mond el. Hátha tudok segíteni. – mosolyodtam el kedvesen. Arca megfeszült.

- Nem!! – ordította. Ijedtemben hátratántorodtam. Szememmel megkerestem Dasyt és Louist, akik 5 méterrel arrébb álltak tőlünk. Az eddigi beszélgetésünket ezek szerint nem hallhatták, de az előző üvöltést biztosan. Louis elindult felénk. Visszanéztem Harryre. Megviselt volt. Szemében láttam a fáradságot és kimerültséget. Vajon mitől?  Szólni akartam, de nem tudtam, hogy mit mondjak. Louis ideért hozzánk. Bocsánatkérően nézett rám, majd megfogta Harry karját és félresétáltak. Olyan távolságba, hogy ne halljam őket. Dasy futott mellém.

- Ali! Mi volt ez? Ő az a Harry?! – az utolsót inkább csak magától kérdezte. Gombóc nőtt a torkomban - megakadályozva a könnyed beszédet - így csak bólintottam. A szája elé kapta a kezét.

- Ali én sajnálom. Nem tudtam. Én… - magyarázkodott ijedten.

- Semmi baj. Nem haragszom. Louis kedvesnek látszik és összeilletek. – néztem rá, és nagy nehezen egy halvány mosolyt sikerült kipréselni magamból.

 - Ó Alison. – mondta, majd megölelt. Akkor mégsem sikerült igazira az a mosoly… Dasy válla fölött a fiúk felé néztem. Louis magyarázott valamit Harrynek.. Nyugtalannak tűnt. Harry meg csak nézett maga elé. Mintha csak megérezte volna, hogy őt nézem, felém kapta fejét. Szemünk összekapcsolódott. Hirtelen úgy éreztem, mintha semmilyen távolság nem lenne köztünk. Ám ez az érzés elszállt, amikor visszanézett Louisra. Mondott neki valamit, majd hátat fordított és elment. Mintha pofon vágtak volna. Miért megy el? Miről beszélhettek? Visszajön még valaha? Mintha egy kamionnyi téglát öntöttek volna rám egyszerre. A lábaim elnehezedtek, a fejem fájni kezdett és a mellkasomat szúró, égető érzés lepte el. A hiány érzete. Kapkodva próbáltam levegőhöz jutni. Utána kell mennem. Nem hagyhat itt, ilyen állapotban. Ennyi kérdéssel a fejemben. Utánaszaladtam. A belső hang azt parancsolta, hogy álljak meg. Erre a hangra már nincs szükségem. Az ő közelében már nem. Így jó mélyre elástam, hogy még suttogását se „halljam”. Dasy és Louis kiabált utánam, de nem érdekelt. Remélem nem jönnek utánam. Lábaim maguktól mozogtak. Csak futottam. Azt sem tudva merre megyek, csak futottam tovább. Mintha valami húzna felé. Olyan, mint egy láthatatlan kötél. Megláttam sötét alakját, ahogy lehajtott fejjel és zsebre dugott kézzel sétál. Testtartása nem volt erős és hatalmat parancsoló. Most kicsit görnyedtebb volt.

- Harry! – kiáltottam, hogy észrevegyen és megálljon. Felkapta a fejét, és felém fordult. Lábaim megálltak. Lihegve intettem neki. Elég hülyén nézhettem ki, de ez mellékes. Nagyléptekben elindult felém. Arca kifejezéstelen volt. Csak két lépést kellett tennem és máris egymás előtt álltunk.

 - Mit csinálsz? – kérdezte.

- Utánad jöttem. – néztem rá olyan „ez nem nyilvánvaló” arccal.

- Miért? – nézett szemembe.

- Mert… - nyeltem egyet. – Én sem tudom. De nem hagyhattalak elmenni. – hajtottam le a fejem zavaromban és a földet kezdtem el nézni, mintha az olyan érdekes lenne. Harry gyengéden megfogta az államat és felemelte, hogy a szemembe tudjon nézni. Mikor szemünk összekapcsolódott és gyönyörű, csillogó zöld szempárral találtam szembe magam, a szívem meglendült. Gyors vágtába kezdett. Légzésem felgyorsult.

- Alison. – ejtette ki gyengéden a nevem. Melegség töltött el. Mi történik velem? Miért reagálok így, ha a közelembe van? – Az lesz a legjobb, ha most visszamész Louisékhoz és velük maradsz. – Rekedtes, mély hangja finoman mégis parancsolóan hangzott.

- Miért? Miért akarsz elküldeni? – kérdeztem. Szememet valami szúrni kezdte belülről. A kétségbeesés és a harag egyszerre árasztotta el testem. Kicsit megremegtem. Harry ezt sajnos észre is vette.

- Mert neked az lesz a legjobb. – mondta nyugodt hangon. Keze elengedte arcom. Égni kezdett az a rész, ahol ujjai érintették bőröm.

- Nem tudhatod, hogy nekem mi a jó. Ne te döntsd el! – ráztam meg a fejem. Hangom suttogásba ment át.

- De hidd el, hogy tudom. – súgta már ő is. Makacsul megráztam a fejem. Felsóhajtott. – Alison. Neked az lesz a legjobb, hogy távol maradsz tőlem és elfelejtesz. – nézett mélyen szemembe. Arcán egy pillanatra, mintha fájdalom suhant volna át, de lehet, hogy csak odaképzeltem.

- Miért? – kérdeztem. Akaratom ellenére, arcomon egy forró könnycsepp szántott végig. Mérgesen töröltem le.

- Mert csak fájdalmat okozok neked. És fogok is, ha most itt nem fejezzük be. – nézett szemembe. Arca komoly volt.

- És ha pont ezzel okozol fájdalmat? Ha elmész? – hangom kétségbeesetten csengett, de a haragom is kihallatszódott belőle.

- Az nem lehet. Nem érezheted ezt! Nem helyes! – hangja kemény volt. Jobb lett volna, ha egy tört szúr a szívembe. Az kevésbé fájt volna…

- Sosem cselekedtem helyesen. – súgtam alig hallhatóan. Minden erőm elszállt. Csodálkozom, hogy még a lábamon állok. Harry megrázta a fejét. Nem szólt semmit, csak hátat fordított és elment. Lábaim remegtek a súly alatt, ami most vállamat nyomta. Könnyeim patakokban folytak. Tehetetlenül és fájdalmasan néztem végig, ahogy kisétál az életemből. Olyan egyszerűen és váratlanul, ahogy érkezett…