Borzongás

Sziasztok! :DD Meghoztam a 3- fejezetet. :)) Elég hosszúra sikeredett, remélem nem baj. :)) Köszönöm a kommenteket, nagyon jól estek. :DD Ezzel a résszel valamiért nem vagyok annyira megelégedve... :( De azért remélem nektek tetszeni fog. ;) Kérlek komizzatok, mert ebben a részben tényleg nem vagyok annyira biztos, hogy jó... Úgy érzem, hogy valami hiányzik, vagy túl sok, vagy nem tudom. Na mind1. :) nem rizsázok többet.. :D Jó olvasást! ;) Puszi nektek! :D

                                                                                   Kata Xxxx :))

3. fejezet

Zöld szemeivel végigmért. Eltűnt az erőltetettnek kinéző gonosz mosoly. Helyette száját összepréselte. Mérges lett. Ereimben megfagyott a vér. Lábaim remegtek, mintha jeleznék, hogy fussak be a házba és zárjam be az ajtót. És maradjak ott életem végéig, vagy minimum 5 évig, amíg el nem felejt. De ez hülyeség. Nem tehetem meg. Annyit már tudok Róla, ha valamit akar azt el is éri. Minden áron. Képes lenne betörni az ablakot és ott bejönni. Elhessegettem ezt a „tervet” és inkább azzal foglalatoskodtam, hogy lábam ne remegjen. Vagy legalább ne legyen észrevehető.

- Mondtam, hogy szoknyát vegyél fel! – hangja élesen csattant.  Megborzongtam. Arca gúnyos mosolyra húzódott. Remek. Akkor észrevette. Nem fordulhat elő többször. Légy erős Alison! Nem láthatja, hogy rohadtul félsz tőle! Mondta a kis hangocska a fejemben, aki most sem hagy cserben. Furcsán hangzik, de hallgattam rá.

- Nincs szoknyám. Az a fiús lány vagyok. – vontam meg a vállam. Nem teljesen igaz, mert van 1 szoknyám. Valahol. A szekrény aljában. Nem mondott semmit. Felnéztem arcára, hogy az eláruljon valamit. Szemöldökét összeráncolva nézett rám. Gondolkozott valamin.  – Mivel megyünk? – homlokáról eltűntek a gondolkodó ráncok és visszatért a kimért, kemény arckifejezés.

- Kocsival. – biccentett hátra. Ezt kihasználva, gyorsan becsuktam, majd bezártam a bejárati ajtót, mielőtt még eszébe jut, hogy megvendégeli magát. Na, akkor már tényleg nem tudom mit csinálnék. Fekete Range Rover állt a ház előtt, amit eddig észre sem vettem. Húha. Anyuci és apuci biztos gazdag. Szó nélkül elindultam a kocsi felé. Ő jött utánam. Pillanatok alatt beért. Elém lépett és kinyitotta a kocsiajtót.

- Nem kell játszanod az udvariast. Nem illik a „kemény vagyok” imidzsedhez. – forgattam a szemem. Csak lazán. Mindig legyél laza és kimért! Felnevetett.

- Nagyon bátornak hiszed magad mi? Talán így is van. – nézett szemembe. Arcán gúnyos mosoly jelent meg. Megforgattam a szemem. Erre nem tudok valami frappánsat mondani, úgyhogy szó nélkül beszálltam az anyósülésre. Becsukta az ajtót, majd Ő is beszállt a kormány mögé. – Szeretem, ha valaki bátor. Így nagyobb kihívást jelentesz és izgalmasabb is. – kacsintott, majd beindította a kocsit és lehajtott a kocsi feljáróról.

- Ch. – ennyit bírtam kinyögni. Testemet végigjárta a félelem. A hasam remegett a fejemben meg a hangocska kiáltozott egyfolytában és villogtatta a vészjelzőt.  Ha szereti, ha nem, én akkor is ilyen maradok. Nem adom meg neki azt az élményt, hogy félni és sikoltozni lásson. Pedig belül sikítoztam és segítségért kiabáltam. Hogy eltereljem gondolataimat végigmértem. Most először volt alkalmam megnézni magamnak. Egyedi, gyönyörű zöld szemeit az útra szegezte. Markáns arcizmai megfeszültek. Mintha csak álarc lenne ez a kemény, félelmet keltő arckifejezés. Talán Ő nem is ilyen… Talán csak álca, hogy féljenek tőle az emberek… Istenem, mit áltatom magam?! Ez egy féreg. Hogy a fenébe ne lenne ilyen, amit mutat?! Látszik, hogy túl naiv vagyok. Haja szanaszét állt és a göndör tincsek aranyosan keretezték arcát. Talán ez az egyetlen egy dolog rajta, ami egy kicsit kisfiússá teszi. Szemem lesiklott helyes arcáról. Izmai a fekete ruhán át is jól látszódott, hogy megfeszülnek. A fekete bőrkabát alatt egy egyszerű fekete póló volt. Hosszú lábait fekete csőgatya takarta. És hogy meglegyen a sötét, erőszakot kifejező kinézet, fekete magas szárú tornacipő volt a lábán.

- Jól megnéztél magadnak? – pillantott rám egy pillanatra. A fenébe. Ennyire feltűnő lettem volna? – És tetszik amit látsz? – Kérdezte mosolyogva.

- A fenét! Egy féreg vagy! Nincs rajtad semmi szép! – mondtam kicsit idegesen. Magamra voltam mérges, hogy leleplezett. Felnevetett.

- Tényleg bátor vagy. – mondta gúnyosan mosolyogva. – De lehet, hogy ez okozza majd a veszted. – komolyodott el. Miközben mondta, szeme a szemembe nézett. Arcizmai megfeszültek.  Nagyot nyeltem.

- Majd te ezt pont tudod! – küzdöttem, hogy hangom ne remegjen. Nem mondott semmit, csak leállította a motort. Körbenéztem. Nem hogy étterem nem volt a közelben, de még ház sem. Egy nagy zöld puszta. Mind a két oldalon. Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. A fenébe. Hogy lehetek ennyire hülye?! Néznem kellett volna az utat. Most így merre fogok futni, ha szükséges? Elöntött a pánik. Kiszállt a kocsiból. Most hogy nem hallja, kifújtam a levegőt. A vészjelző erősebben világított, mint egy kocsi fényszórója. Francba. Mit tegyek? Kiszálltam a kocsiból. Hidegnek és erősnek kell maradnom. Így talán nem fog bántani és hamar túlesünk ezen a „vacsorán” és majd hazavisz. Muszáj volt ebbe a gyenge reményszálba kapaszkodnom. Nem volt más. Elindult a mező felé. Becsuktam a kocsiajtót és mentem utána. Egy kis séta után egy pokrócot fedeztem fel kiterítve. A pokróc közepén volt egy kosár. Ez romantikus is lehetne, ha nem Vele kellene itt lennem. Most jöttem rá, hogy nem is tudom a nevét. Semmit nem tudok róla. – Hogy hívnak? – tettem fel a kérdést. Megtorpant és felém fordult. Arca kifejezéstelen volt, de szeme megkeményedett.

- Mit érdekel az téged? – kérdezte kicsit ingerülten. Tudtam, hogy a tűzzel játszok. És nagyon közel vagyok hozzá, hogy megégjek, de muszáj egy kis információt szereznem. Tudnom kell a bennem megfogalmazódott kérdéseket.

- Mert te minden bizonnyal tudsz rólam mindent. Én meg rólad semmit. – álltam kemény tekintetét. Kifújta a levegőt. Mintha így akarná lenyugtatni magát.

- Harry. De mindenki H-nak hív. – mondta végül. Bólintottam egyet, mondván, hogy tudomásul vettem. Vajon kiket takarhat a mindenki? A barátait? Egyáltalán lehetnek barátai? Lenyeltem a kérdést. Ezt tényleg nem kéne megkérdezni, mert akkor biztos nem úszom meg sérülés nélkül. Hátat fordított és leült a pokrócra. Kis idő után én is leültem. Felnéztem az égre. Már kezdett szürkülni. Harry meggyújtott 3 gyertyát. Felvont szemöldökkel néztem rá. Ő csak megrántotta a vállát.

- Szóval Harry. – mondtam ki a nevét. Furán csengett a számból. Az arcomra nézett. – Mesélsz magadról? – tettem fel azt a kérdést, amit tudtam, hogy nem szabadna, de nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Arca megkeményedett és láttam, hogy teste is megfeszült. Gondolom nem számított arra, hogy leszek ilyen bátor, hogy feltegyem ezt a kérdést. Ezzel nem volt egyedül, mert magamat is megleptem. Láttam, hogy álla megfeszül.

- Nem. – mondta élesen. Erre számítottam. De nem adom fel ilyen könnyen.

- Ez nem fair. Te mindent tudsz rólam én meg csak annyit, hogy egy féreg vagy, akit Harrynek hívnak. – a szavak csak úgy ömlöttek a számból. Agyam tiltakozott ezen szavak kimondásához, de már nem volt megállj. Ki kellett mondanom. Muszáj megtudnom, hogy mit akar tőlem és miért!

- Túl kíváncsi vagy édes! – hangja éles maradt, de arca már nem volt annyira feszült.

- Nem vagyok az édesed! – csattantam. Szája gúnyos mosolyra húzódott.

- Dehogy is nem. Az édesem vagy. A játékom. – nézett szemembe. Álltam tekintetét, annak ellenére, hogy a hasam megremegett, majd görcsbe rándult.

- Szóval. Mesélj magadról! – elengedtem a fülem mellett az előző kijelentését. Legalábbis ennek a látszatát próbáltam fenntartani.

- Nem akarod tudni az én történetem. – jelentette ki kemény, éles hangon. Szemébe néztem. Olyan gyönyörű szeme van. Így is hogy kemény, el lehet benne veszni teljesen… Alison állj le! Ebben az alakban semmi szép nincsen! Elhessegettem a gondolatot.

- De akarom tudni. – erősködtem tovább.

- Nem! – emelte fel mérgesen a hangját. Szinte már kiabált. Kicsit megremegtem. Csak remélni tudom, hogy nem vette észre. Talán itt az ideje elmenni innen. Gyorsan felugrottam és a kocsi felé indultam, ami egy kis fekete pontnak látszott innen. A kocsit nem zárta be. Talán ha eljutok odáig, akkor megmenekülök. Elkezdtem futni. Körülbelül 4 métert mehettem, amikor erős szorítást éreztem a karomon. Erősen rántott vissza. Másik kezét a derekamra tette és belemarkolt. Durván maga felé fordított. Felszisszentem a fájdalomtól. Ő nem engedett erős szorításán.

– Itt maradsz! Még dolgom van veled! Ha menekülsz, csak magadnak okozol fájdalmat. – mondta erőszakosan a szemembe nézve. Szívem szörnyen vert. Az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben. Lélegzetem felgyorsult.

– Engedj el, mert fáj! – kértem már szinte könyörögve. Ő csak felnevetett.

– Ha elszaladsz, ennél jobban fog fájni. – mondta. Arca kemény volt.

– Nem fogok. Csak engedj el. – szűrtem fogaim között. Ő elengedett. Nagy levegőt vettem. Csuklóm és az oldalam lüktetett. Ha így folytatja a végén még eltöri… Nagyot nyeltem és elindultam a pokróc felé.

– Jó döntés, édes. – hallottam meg hangját mögöttem.

– Felfordul a gyomrom tőled. – csúszott ki a számon. Ő ezen jó ízűen nevetett. Leültem a pokrócra. Ő is helyet foglalt és elkezdte kiszedni az ételt. Az étel láttán egy terv rajzolódott ki az agyamba. Ez talán bejöhet.

– Én ebből nem eszek. Nem szeretem a rántott húst. – mondtam egyszerűen. – Nem rendelünk inkább Pizzát? – kérdeztem.

 – Nem! – mondta keményen.

– Naa. Kérlek. Olyan régen ettem már. És mondtam, hogy nem szeretem a rántott húst. Vegetáriánus vagyok. – mondtam. Ez természetesen nem volt igaz. Mérgesen csapta le a pokrócra az evőeszközöket.

– Átkozott nő! – dühöngött, majd előkapta a telefonját. – Mit kérsz? – kérdezte mérgesen.

– Hawai-t. Sonka nélkül. – mondtam mosolyogva. Megrendelte a két Pizza-t. Ő szalonnásat kért.

 – Remélem most már befogod a szádat és nem nyávogsz többet! – nézett keményen a szemembe. Nemet intettem a fejemmel.

– Ha olyan átkozott vagyok, akkor miért ennyire fontos neked, hogy veled legyek? Miért nem hagysz békén? – kérdeztem, ami a legjobban érdekelt. Feszülten vártam a válaszát. Tekintetét a tájra helyezte.

– Mert muszáj. – mondta ki egyszerűen. Mintha, egy kis félelem jelent volna meg az arcán, de pillanatok alatt el is tűnt onnan és átvette a helyét a megszokott rideg arc. Lehet, hogy csak képzeltem.

– De miért? Mond el! – kértem keményebben.

– Mit érdekel az téged? Fogadd el és kész! Hamarabb vége lesz. – szűrte fogai között. Elöntött a düh.

 – Fogadjam el?! Komolyan? Tűrjem el, hogy erőszakoskodsz velem és fájdalmat okozol ok nélkül? És minek lesz vége hamarabb? – vágtam hozzá a szavakat, miközben felpattantam. De nem futottam el. Tudnom kell az igazságot. Ő is gyorsan felállt. Úgy helyezkedett, hogy ne tudjak elfutni.

 – Tőlem szabadulsz meg hamarabb. A gondoktól. – nézett szemembe. Arca kicsit megenyhült. Nem értettem.

– Miről beszélsz? Nekem jó az életem!! Úgy ahogy van! Csak Te vagy a gond! – kiabáltam dühömbe.

 – Ezért lesz jó. Megszabadulsz tőlem. – kiabálta ő is.

– De, ha egyszer úgy is vége lesz és kisétálsz az életemből, akkor ez az egész mire jó? Megpróbálsz tönkretenni? Vagy megtörni? Mert ezt már most elfelejtheted, mert nem adom meg neked ezt az örömöt! – kiabáltam arcába. Szemeibe visszatért a dühös láng. Szinte égetett tekintetével. Úgy nézett rám, mintha legszívesebben megölne itt helyben.

– Mert muszáj és kész! Én sem akarom, de muszáj! Ha befogod a szád és tűröd, akkor hamarabb túl leszel rajta! – kiabálta.

– Min leszek túl? Meg akarsz ölni vagy mi? Hát tessék! Itt vagyok! Tedd meg, ha ez a célod!! De ha meg teszed, az egész életedbe kísérteni fog! Az a tudat, hogy megöltél egy ártatlan lányt! Vér ragad a kezedhez, amit nem tudsz lemosni!! Én egy jobb helyre kerülök. Te itt a poklot fogod átélni és a halálod után is! Mert bármilyen aljas is vagy, biztos vannak érzéseid. Az érzések pedig lelkiismerettel járnak. Az már csak embertől függ, hogy képes túllépni rajta és nem törődni vele, vagy a lelkiismerettel és a vele járó fájdalommal éli az életét! – kiabáltam. A végére elkezdett remegni a hangom. Akaratom ellenére egy könnycsepp utat tört magának és lefolyt az arcomon. Idegesen töröltem le. Megfogta az állam és felemelte, hogy ránézzek. Arca megenyhült. Mintha egy kis sajnálat és felismerés csillogna a szemébe. Meglepődtem. Most először ért hozzám gyengéden.

– Te ezt átélted. – inkább kijelentés volt, mint kérdés. És hangja sem volt már az a kemény. Szinte suttogott.

– Semmi közöd hozzá! – suttogtam erőtlenül, pedig erős akartam lenni. De az emlék nem engedett az akaraterőmnek. De össze kell szednem magam. Nem mutathatom gyengének magam előtte. Előtte biztos nem. Majd otthon a szobámba, ahol nem lát senki. Nagyot nyeltem. Ezzel eltűntetve a kis gombócot a torkomban.

– Sajnálom. – nézett szemembe. Elképedtem. Hogy mit mondott? Nem akartam elhinni. De mintha arca is ezt tükrözte volna.

– Sajnálod? – nevettem fel hisztérikusan. – Dehogy sajnálod! Nem tudsz te semmit! Miért sajnálnád? Különben is. Nincs szükségem senki sajnálatára sem. Főleg a tiédre nincs! – böktem meg mellkasát. Arcára megint visszakerült a megszokott kifejezés. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a dudaszó félbe szakította. Megjött a pizza. Mind a ketten az autóra kaptuk a tekintetünket.

– Itt maradsz! – parancsolt rám, majd elindult a srác felé, akinek a kezében ott volt a két doboz. Szerencsém volt. A srác ki volt gyúrva. Nem hallgattam Harryre. Megindultam én is. Harry mérgesen nézett rám, de próbáltam nem arra gondolni, hogy mit kapok ezért a tettemért. De muszáj volt megpróbálnom. Lábam kicsit megremegett, amikor megálltam mellettük. A srác végignézett rajtam. Harry mögött egy kicsivel álltam meg.

– Segíts! – formáltam hangtalanul a szavakat a srácnak. Felismerés villant át az arcán, de gyorsan eltüntette azt. Harryre nézett. Őt is végignézte, majd mikor az arcára nézett, megdöbbent. Félelem csillant meg a szemében. És hátrált egy kis lépést, miközben Harry a pénztárcájában turkált, hogy tudjon fizetni. A srác rám nézett.

– Sajnálom. – tátogta ő is. Na remek. Egy nyuszi. Vajon Harry külseje ijesztette meg, vagy ismeri valahonnan és nem szép az emléke? Benéztem az autóba. Benne van a kulcs. Most vagy soha. Meglódultam a vezetőülés felé. Nem nagyon tudok vezetni, de elindítani és irányítani tudom. Ez az egyetlen esélyem. Mikor a kinyitott ajtón beugrottam, láttam a szemem sarkából, hogy Harry jön felém. Remegett a kezem. A szívem majd kiugrott a helyéről. Az adrenalin átjárta testem. Elfordítottam a kulcsot. Az autó motorja felbőgött.

– Alison!! – kiabált Harry idegesen. Becsuktam az ajtót és magamra zártam. Harry a kocsi elé állt, hogy ne tudjak elmenni. A francba! Most mit tegyek? Kétségbeesetten néztem körbe. Felhívhatnám Dasyt. De mire ő ideér vagy a rendőrség, addig Harry simán betöri az üveget és kiszed és bántani fog. Nem hívhatok segítséget. Egyedül kell megoldanom. Harry kiabált, hogy szálljak ki, vagy ő rángat ki. Mit tegyek? Agyam kattogott. Kezemmel a zárt kinyitottam, úgy hogy Harry ne vegye észre. Kiugrottam gyorsan a kocsiból és futni kezdtem a kocsi hátulja felé. Rohantam olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam. Hallottam, ahogy a srác elhajt a kocsival. Hátranéztem. Harry közel járt már hozzám. Gyorsabban vettem a lépteket. – Alison! Úgy is elkaplak! Nem tudsz előlem elmenekülni és elbújni sem. – kiabálta Harry. Hangja vészesen közelről csengett. Próbáltam még ennél gyorsabban futni, ha ez egyáltalán lehetséges. Az oldalam szúrni kezdett. A szívemet a torkomban éreztem. De futottam tovább.

 – Alison?! Miért futsz el előlem? Nem bántalak. – kiabálta édes, mázos hangon. Szemem megpillantott egy házat. Házak. Talán megúszom. Észrevettem, hogy már járdán futok. Hallottam Harry lépteit. Egyre közelebb van. A másik oldalon megpillantottam egy kocsmát. Ez az! Az lesz a ments váram. Körbe sem néztem, csak leléptem. Éles fény kúszott a látókörömbe. A fény felé kaptam a fejem.