Kétségek közt vergődve

Sziasztok :))
Köszönöm a feliratkozókat. :)) nagyon jól esett :D De most gonosz leszek.. :( a következő részt 4 komment után hozom :)) (akármikor is legyen az meg) :D Azért csinálom, mert a kinézet más, és szeretném, ha leírnátok, hogy melyik tetszik jobban... Sajnos többre nem futja... Ezzel is órákig szórakoztam :) Szóval írjatok :)) És ne utáljatok meg :)) További jó hétvégét ;) :D már nincs sok a suliból *.* :D Na de nem dumálok itt fölöslegesen! :)) Jó olvasást! :D Puszi nektek! :)

                                                                                                               Kata Xxxx

 

5. fejezet

Sötétség fogadott. Akkor anya még nem ért haza. Ennek most örülök. Amúgy is szeretek egyedül itthon lenni, de most nyugodtan át tudom gondolni a dolgokat, amik a fejembe cikáznak ide-oda. Felmentem a szobámba. Ránéztem az órámra. 10 órát mutatott. Eddig lettünk volna együtt? Sokkal kevesebbnek tűnt… Ilyen gyorsan megy az idő? Vagy csak vele? Biztos a félelem és az adrenalin miatt. Igen. Biztos ezek miatt tűnt olyan kevésnek. Lehuppantam az ágyamra. Dasy! Fel kell hívnom Dasyt! Kivettem a zsebemből a telefont. Csak néztem Dasy számát. Mielőtt beszélek vele, erőt kell gyűjtenem, hogy hangom könnyed és átlagos legyen. Mert most félő, hogy remegne. Nagy levegőt vettem és rányomtam a hívás gombra. Dasy egy csöngés után kinyomta. Hát persze! A terv. Gyorsan tárcsáztam még egyszer, nehogy hívja a rendőrséget még a végén. Rögtön felvette.

- Jól vagy? – szólt bele. Hanga idegesen és aggódóan csengett. Nagyot nyeltem. Nem tudok olyan jól hazudni, de talán most sikerül.

- Igen. – mondtam a legmeggyőzőbb hangomon, hiszen egyáltalán nem voltam jól. A csuklóm szinte már izzott és a fejem is kótyagos volt a sok gondolattól.

- Akkor jó. – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. – Mi történt? – tette fel a kérdést. Akkor ügyes vagyok, mert elhitte.

- Nem volt semmi extra. Ettünk és kész. – na, ebből aztán végképp semmi nem volt igaz. Majdnem elütött egy autó és egy falatot sem ettem. És éhes is vagyok, de úgy érzem, hogy gyomrom akkora, mint egy kupak. Biztos egy falat sem menne le a torkomon.

- Úúúh. Ne tudd meg mennyire féltem és aggódtam. Ha nem hívsz 11-ig biztos, hogy hívtam volna valamilyen segítséget. Tiszta ideg voltam. De szerencsére, akkor nem bántott. – sóhajtott fel.  A lelkiismeret elkezdte fúrni az oldalam. Rossz érzés hazudni az egyetlen legjobb barátomnak. De muszáj. Nem akarom, hogy aggódjon és idegeskedjen. Nem is mondtam volna el neki ezt az egészet, de valakinek muszáj volt szólni, ha mégis segítség kéne.

- Igen. Szerencsére nem bántott. – a kezemet és az oldalamat kivéve. Tettem hozzá magamban. – Figyelj. Sajnálom, hogy elmondtam. Nem akartam, hogy szétidegeskedd és aggódd magad miattam. Nem ez volt a cél. De valakinek muszáj volt elmondanom. - szinte már suttogtam. Tényleg sajnálom, főleg így hogy most hazudok neki…

- Alison Carter!! Ugye ezt most rosszul hallottam?! – ripakodott rám, elég kemény hangon.

- Igen. – húztam be reflexesen a nyakam, noha tök fölöslegesen. De rémisztő, amikor így beszél. Még szerencse, hogy nem áll velem szembe. Szinte látom magam előtt, ahogy mérgesen a csípőjére teszi egyik kezét, míg a másik kezén lévő mutatóujjával hadonászik az orrom előtt.

- Szerencséd… - felsóhajtott. – Ali, nekem ez nem teher. A legjobb barátnőm vagy évek óta. Érdekel, hogy mi van veled, hiszen nagyon fontos vagy számomra. És inkább idegeskedek és aggódok érted, minthogy ne tudjak semmiről. – mondta halkan. Annyira jól esett. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy elmondjak neki minden részletet, hiszen igaza van. Ő a legjobb barátnőm. Ha neki nem mondom el, akkor kinek?!

– Dasy. – kezdtem mondandómba. Nagy levegőt vettem. – Sajnálom. Az előbb hazudtam neked. Harry… - a neve égette a torkom, de nem törődve vele folytattam. – Megmentette az életem. – suttogásnál, több nem jött ki a számon. Ennyi tellett tőlem. Megborzongtam az emlék gondolatára. Mintha csak most tudatosult volna bennem, hogy min mentem keresztül, körülbelül fél órája. A pánik elárasztotta testem minden porcikáját, noha már semmi értelme nem volt. Próbáltam elhessegetni ezt az érzést, amit 1 évvel ezelőtt éreztem először és remélem utoljára is.

- Tessék?! Mi történt? Miért kellett megmentenie az életedet? Harry az a srác, akivel voltál? Miért nem mondtad ezt nekem már az elején?! Miért hazudtál?? – halmozott el a kérdéseivel. Hangja először ijedt volt, majd a végére átváltott mérgesre.

- Azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy fölöslegesen aggódj, hiszen semmi baj nem történt. Jól vagyok. – mondtam kicsit félve.

- Mond már mi történt! – ripakodott rám. Sóhajtottam egyet.

- Egy kocsi majdnem elütött, de Harry félrelökött. Utána teljesen máshogy viselkedett velem. Nem volt durva. Sőt. Megnyugtatott, amikor bepánikoltam. – a végén egy kicsit füllentettem. Hiszen Dasy se tudja az igazat a múltamról. Senki sem tudja, csak anya. És ennek így is kell maradnia. És ha elárulom, hogy szükségem volt valakire, mert darabokra törtem, akkor leleplezem magam. Az meg nem történhet meg! Senki nem tudhatja meg!

- Uram isten. De hogy kerültél az úttestre? – kérdezte teljesen megszeppenve. Gondolom erre ő sem számított.

- Figyelj! Majd hétvégén átjössz és megbeszéljük. Most fáradt vagyok. Szeretnék aludni. – bújtam ki a válaszadás alól, hiszen még erre ki kell találnom valami frappáns és elfogadható sztorit. Nem mondhatom azt, hogy menekültem, mert akkor többet nem enged el Harryvel, amit nem engedhetek meg. Hiszen tudnom kell az igazat! És így legalább megelőzök egy nagy veszekedést…

- Jól van. Megértem. – sóhajtott lemondóan.

- Köszönöm Dasy. Mindent. – mondtam őszinte hálával a hangomban.

- Nincs mit szivi. Bármi van, hívj! És aludj jól. – hangján hallottam, hogy mosolyog.

- Te is. Szia. – köszöntem el, majd kinyomtam a telefont. Az ágyamra dobtam és elindultam a fürdőbe. Megengedtem a kádba a meleg vizet. Talán ez segít, hogy tisztán át tudjam gondolni a dolgokat. Ledobáltam magamról a koszosnak érzett ruhákat, hajamat kontyba kötöttem, majd beleültem a kádba. A meleg víz kellemesen nyelte el testem. A porcikáim szívesen köszöntötték a meleg, bizsergető jó érzést. Nyakamig elmerültem. Élveztem, ahogy a víz lemossa rólam a mai napi mocskot. Csak az a baj, hogy a gondolataimat nem tudta elmosni. Harry… Bántott. A kezemen és a csípőmön ott a keze nyoma. De akkor miért mentette meg az életem? Miért mondta azt, hogy majd hamarosan megszabadulok tőle? Ezt hogy értette. Nem öl meg. Ezer esélye lett volna már rá. Sőt. Ha hagyja, hogy elüssön az a kocsi, az még nem is az ő hibája lett volna. Csak részben. Akkor mit akarhat? Fogságba ejteni? Nem. Nem hiszem. Akkor nem vitt volna el vacsorázni, noha abból nem jött össze semmi. Bárhogy töröm a fejem, semmi okosság nem pattan ki belőle. Harry… Azt viszont bebizonyította, hogy mégsem olyan szívtelen és jéghegy, ahogy mutatja magát. Hiszen megvigasztalt. Elmém ellepték a képek. Újra éreztem orromban finom férfias illatát. Éreztem derekamon nagy kezét, míg ujjai gyengéden és nyugtatóan simogatták hátam. Újra elöntött az a melegség és biztonságérzet, ami akkor. Az ölelő karokban úgy éreztem, mintha az Ő karjaiban lennék. Mintha visszajött volna hozzám és a karjaiban tartana. Ahogy régen erős karjaiban tartott, hogy érezzem a nyugodt, békés, biztonságot. De nem Ő volt az… Ő már nem jöhet vissza. Elment és jobb helyen van. Szememből kicsordult egy könnycsepp, amit több másik követett. Az emlék olyan hatalmas erővel tört rám, hogy összeestem volna, ha éppen nem ülök.

- Alison. A szeretteink nem élhetnek örökké. Nem lesznek mindig velünk. Mint ahogy mi sem élünk örökké. Hiszen akkor unalmas lenne az élet nem? – kérdezte. Arcán megjelentek nevetőráncai, amit annyira imádok. Kék szemét az enyémbe fúrta. Elmosolyodtam. – Lesz olyan, hogy egyedül fogod érezni magad. Amikor szükséged lesz valakire, de senki nem lesz ott. – egy halvány mosoly jelent meg arcán, de szeme komoly volt.

– De te ott leszel. Ugye? – néztem fel rá félénken. Megrázta a fejét.

- Sajnos én sem leszek veled mindig. – mondta. Kétségbeestem. Mi az, hogy nem lesz ott? Mert hol lesz? És miért nem? Arcomon éreztem, ahogy egy könnycsepp folyik végig rajta. Az enyémhez képest nagy hüvelykujjával letörölte kétségbeesésem jeleit és nyugtatóan rám mosolygott. – Te nem fogsz látni. De ott leszek. Mindig ott leszek veled és figyellek majd téged.

- De hogyan? – néztem rá, homályos látásomon keresztül. Megfogta kezemet, ami elveszett az övében, és a mellkasom bal felére helyezte kezeinket.

- Ott leszek bent. Amíg el nem feledsz  és a szívedbe zársz és ott is hagysz, addig veled leszek.

- Ott bent. – suttogtam miközben néztem mellkasomra, ahol kezünk volt. – Szeretlek. – öleltem magamhoz.

- Én is kicsim. Ezt sose felejtsd el. Mindig is szerettelek és mindig szeretni is foglak. És ha nagyon szükséged lesz rám, tudni fogod, hogy ott vagyok veled. – súgta fülembe, miközben karjaiban elvesztem. Magas, erőt sugárzó teste mellett az én apró alkatom elveszett. Mint, ahogy én is elvesztem mindig karja között. Elvesztem a biztonság és a boldogság tengerében.

Az emlék véget is ért. Talán túl hamar. Akkor még nem értettem. Nem fogtam fel, hogy mire célzott. Kezem a mellkasomra tettem. Oda, ahova egykor Ő tette. Oda, ahol most van. A szívemhez. Könnyeim fátyola alatt, boldogan elmosolyodtam. Buta voltam. Azt gondoltam, hogy elment. Hogy elhagyott. De nem. Itt van velem. Mindig is itt volt. És itt is fog maradni. Az emléket többször lejátszottam. Elmerültem bennük. Az illúzióba. Abba az illúzióba, ahol utoljára voltam boldog. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, de nem érdekelt. Hiszen boldog könnyek ezek. Boldog vagyok. Ott „vagyok”, ahol utoljára éreztem magam körül ölelő karjait. Olyan boldog, ami 1 éve nem lehetek. Eddig egyedül éreztem magam. De rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül. Sosem voltam. Itt van és figyel engem. Vigyáz rám.

– Köszönöm. – súgtam. A semmibe. Súgtam, mint egy kis titkot, amit csak Ő hallhat. Amit mindig régen csináltuk, ha nem akartuk, hogy valaki halljon minket. Sugdolóztunk. Mint a kisgyerekek. Boldogan és megnyugodva szálltam ki a kádból. Felvettem a Mickey egeres pulcsim (kicsit hideg volt) és egy egyszerű fehér, pamut cicagatyát, amit felhúztam a térdemig. 

 

Valamiért nem szeretem estére felvenni hosszúgatyát, így általában télen is térdgatyában alszom. Megmostam a fogam és minden egyéb dolgomat elintéztem, majd befeküdtem az ágyamba. Elterültem, mint az Alföld. A fáradtság ólomsúlyként nehezedett rám. Becsuktam a szemem és már magába is szippantott az álomvilág.

A hétvége nyugisan telt. Mármint nem történt semmi. Ki sem tettem a lábam a házból. Azonban az agyam nem hagyott nekem egy perc nyugtot sem. Egyfolytában kattogott. És a legtöbbször Harryn és az ő dolgain. Tartottam tőle, hogy váratlanul megjelenik az ajtó előtt. De nem jelentkezett. És a végén már ezen gondolkoztam. Mert örültem neki, de közben el is szomorított a tény, hogy most már nem érdeklem. Furcsa mi? Tudom. Eléggé. Már eleve, hogy vitatkozok magammal és a legfurcsább, hogy alig tudtam düllőre jutni. De végül is eldöntöttem, hogy minden pozitív érvet - amit felhoztam annak érdekében, hogy miért nem baj az, ha elszomorít – elfelejtek és csak a negatívra koncentráltam. Azokat mondogattam magamban, egészen addig, amíg nem kényszerítettem magam arra, hogy azt érezzem, ami helyes. Dasyvel a hétvégén megbeszéltünk mindent, amikor átjött, így már azon is túl vagyok. Nem hiszem, hogy ezek után keresne Harry. Rájött, hogy velem nem érdemes foglalkozni. Inkább békén hagy.  Így újult erővel fogadtam az eddig megszokott, szürke mindennapjaim. Helló újra unalmas napok! Ezekkel a gondolatokkal szálltam ki az ágyból. Lecammogtam a konyhába. Nem lepődtem meg, hogy egyedül vagyok a házban. A maradék kávét kiöntöttem a bögrémbe. Csináltam egy nutellás kenyeret. Ezeket egy tálcára tettem, hogy fel tudjam vinni a szobámba és ott megenni/meginni, öltözés közbe. Egyensúlyozva, és nagyon koncentrálva egyensúlyoztam a tálcával, hogy a kávé ki ne boruljon. Amikor már felszenvedtem magam az emeletre, jutott eszembe, hogy a bögrét a kezembe is hozhattam volna… És akkor nem kellett volna attól tartanom, hogy csúszkál a tálcán és kiborul. Na mind1. Reggeli megkésett gondolkodás. Beleharaptam egyet a szendvicsbe (egy falat mennyország) és ittam egy kortyot, majd letettem az éjjeliszekrényemre őket, és a szekrényem elé álltam. Nagyképűen hangzik, de rengeteg ruhám van. Vásárolni utálok, de viszont imádok a ruhák összeállításával szórakozni. Így az imádat felülkerekedett az utálaton és elszoktam menni vásárolni. Nem sűrűn, és akkor sem szoktam órákig nézelődni. Mindig céltudatosan megyek. És a tornacipők. Minden mennyiségben és minden színben. Gyűjtöm a tornacipőket. Vagy úgy 2 éve. Szerintem már minden lehetséges szín megvan, de ha mégis meglátok egy új színt, vagy ami nincs meg, gondolkodás nélkül megveszem. És az összeset szoktam használni is. Mert minden fölsőmhöz passzol valamelyik. Én hobbiból nem fényképezek vagy sportolok, hanem tornacipőket gyűjtök. Jó nem? Kiválasztottam egy sötét színű, rövidgatyát. Hozzá egy fehér pólót valamilyen mintával és a kedvenc piros színű amerikai focis pulcsim. (felül mindig fázósabb vagyok. Elég fura… ) Ehhez felvettem a piros tornacipőm. 

Hajam kifésültem és hagytam, hogy göndören hulljon vállamra. Egy kis smink és már kész is voltam. A vállamra tettem a sulitáskám és már indultam is. A suli folyosóján találkoztam Dasyvel és már mentünk is órára. Szerencsére a szünetekben egyszer sem hozta szóba Harryt. Örültem neki. Próbálok nem gondolni rá, és ez úgy megy a legkönnyebben, ha nem kell róla beszélnem. Ebédszünetbe lementünk a menzára – ahogy mindig is szoktuk – és valami undorító, felismerhetetlen kotyvasszal a kezünkben – amit itt kajaként adnak - ültünk le az asztalunkhoz. A népszerűtlenségnek az a jó oldala, hogy senki nem volt kíváncsi ránk, így mindig egyedül ültünk és nyugodtan tudnunk beszélgetni. Ez most sem volt másként.

- Nyögd ki. Láttam rajtad, hogy egész nap valamit próbálsz elmondani. Szóval bökd ki. – mosolyogtam Dasyre. Mocorgott a székén egy keveset izgalmában, majd nagy mosollyal az arcán nézett rám.

- Képzeld! Szombaton futás közben találkoztam egy sráccal. Ő is futott. És jaj istenem, annyira helyes. És beszélgettünk is. Louis Tomlinsonnak hívják. Ő is imád futni és nemrég költözött ide, hogy legjobb barátjának segítsen. Hát nem aranyos? És gyönyörű kék szemei vannak. Olyan igazi tengerkék szemek. Szemüveges, de néha kontaktlencsét használ. És jaj istenem annyira jól néz ki. És ahw. – harapta be szája szélét. Elmosolyodtam. Nyitottam számat, hogy reagáljak, de felmutatta a mutatóujját ezzel belém fojtva a szót. Mondandómat visszanyeltem. – A legjobbat még nem is mondtam. – tartott egy hatásszünetet.

- Mond már! – sürgettem. Kíváncsi voltam.

- Jó, jó. Szóval. – mély levegőt vett. – Órák után idejön a suli elé. A barátját is hozza. Talán majd neked megtetszik a barátja és 4-es randii!! – visította hangosan. (!)

- Sssss! – csitítottam és körbenéztem. Páran idekapták a fejüket, de amikor meglátták, hogy ’csak ’ mi vagyunk, el is fordultak.  – Örülök neked. Tényleg. És szurkolok. De nem hiszem, hogy szükségem van egy barátra. Jó nekem egyedül. – próbáltam könnyed hangot megütni. Hiszen, ha fiúról van szó, rögtön Harry arca ugrik be. Nem tudom miért, de idegesítő az biztos.

- Majd meglátjuk. – kacsintott rám. Annyiban hagytam a dolgot. Most egy kapcsolat csak púp lenne a hátamon. Először magamban kell rendbe tenni ezt a nagy kuszát. Már nyomja belülről a kopotyám, ha ez lehetséges egyáltalán…

Az óráknak szerencsére hamar vége lett. Dasy meg egyre jobban lett ideges. A szüneteket nagyjából az ő nyugtatásával töltöttem. De nem bántam. A legjobb barátnőm. Ő is mindig mellettem áll. Amikor az utolsó óráról kicsöngettek, Dasy idegesen pakolta be a cuccait a táskájába. Rám is ragadt egy kevés az idegeskedéséből. Kíváncsi voltan erre a híres, és helyes Louisra, akiről ódákat zeng. És izgulok barátnőmért. Örülnék neki, ha már rátalálna a szerelem és a boldogság, egy fiú mellett. Megérdemelné. Idegesen a kezemért nyúlt és azt markolászta, amíg végigmentünk a folyosón, egészen a kijáratig. Most már nem próbáltam lenyugtatni, úgysem sikerülne. Szabad kezemmel kilöktem a bejárati ajtót és kiléptem a lépcsőre. Hirtelen megtorpantam. Dasy hátulról belém jött.

- Mi az? – kérdezte, de nem figyeltem rá. 2 fiú ácsorgott az iskola előtt. Az egyik háttal állt nekünk és hallgatta, amit a másik fiú nagy hévvel magyarázott. De szemem megakadt a nekünk háttal állt fiún. Fekete bőrkabát, fekete hosszúgatya, magas szárú fekete tornacipővel. Ugyan az a dús, sötétbarna haj, szanaszét álló göndör fürtökkel. Nem. Az nem lehet. Pedig a magas és erőt sugárzó alkat is passzolt. Biztos csak a képzeletem játszik velem, ezért minden fiúban őt látom. A pulzusom az egekben. Arra eszméltem fel, hogy Dasy karomnál fogva húz lefelé a lépcsőn, miközben nagy mosollyal az arcán integet a velünk szemben lévő mosolygós srácnak. Megálltunk előttük. Dasy két puszival köszöntötte az egyiket – gondolom Louist – és kérdőn nézett a fekete ruhás srácra, várva hogy felénk forduljon.

- Lányok. Bemutatom legjobb haveromat, Harryt. – mosolygott kedvesen Louis. A srác megfordult. Elakadt a lélegzetem és lefagyva néztem arcára.