"Érzem..."

Sziasztok! :) Nagyon rosszul éreztem magam, amiatt, hogy meg kell szegnem az ígéretem. Így kisebb csellel és fondorlattal megoldottam a dolgot :) Órákon, amelyiken volt lehetőségem, írtam. És meg is született a rész. Tegnap megígértem, hogy nem hagyom ott abba, ahol eredetileg terveztem és hosszabb lesz. :) Így is tettem. Barátnőmnek megmutattam az utolsó mondatot, csak hogy húzzam az agyát. :D Hát elértem a kellő hatást. Mostantól gonosz és szívtelen vagyok az ő szemében :D És még hogy fokozzam idéztem pár mondatot is a részből :DD Hihi :D Na de visszatérve a részhez. Az első próbálkozás részemről a Harrys szemszög. Kicsit bizonytalan is vagyok ez miatt. Szóval most tényleg nagyon fontos lenne, ha megírnátok, hogy nektek mi a véleményetek. Ha valami nem tetszik azt is írjátok meg, mert abból tanulok és máskor jobb lesz a rész is. :D Na de nem csacsogok fölöslegesen :D Komizzatok és iratkozzatok fel. :)) Jó olvasást! :D Puszi nektek! :)
                          
                                                                                                                                    Kata Xxxx

7. fejezet

Harry

Erősnek kell lennem. Még most kell elmennem. Amíg még talán van rá esélyem… Lábaimat erősen koncentrálva pakolgattam egymás után. Muszáj beszélnem Vele… Nem akarom ezt fojtatni. Nincs erőm. Egész úton erőt gyűjtöttem, hogy a szemébe tudjak nézni, és magabiztos és flegma legyek, ahogy szoktam. 10 perc séta után, ideértem a raktárhoz. Egy elhagyatott raktár – papír szerint – és ez látszik is rajta. Falai omladoznak és nagyon koszosak. Ablakai töröttek, csak a látszat miatt nem csináltatta meg. Elindultam a bejárat felé.  A két kopasz, fegyveres fickó egy biccentéssel üdvözöltek. Ugyan így viszonoztam a köszönést, és kilöktem a nagy vasajtót, majd magabiztosan beléptem a nagy raktárhelyiségbe. Megálltam Joe előtt. Széles vállát kihúzta - mint mindig – és rám nézett.

- Elintézted a feladatod? – nézett rám ridegen. Kezem ökölbe szorult az oldalam mellett.

- Hol van? – kérdeztem semleges hangot megütve.

- Kérdeztelek! – kiáltotta.

- Ahogy én is. – rántottam meg a vállam flegmán, normális hangerővel.

- Mit képzelsz magadról büdös kölyök?! Tudod te, hogy kivel beszélsz? – kiabálta, úgy hogy a raktár visszhangzott és több „munkás” felénk kapta a fejét. Unottan néztem rá.

- Igen. Azzal, aki nem a főnököm! – mondtam, miközben felnéztem arcára.

- De idősebb vagyok nálad! – ezzel a kijelentésével ment is vissza az óvodába. Elmosolyodtam.

- De itt egy rangon állunk. – mosolyogtam még mindig tök higgadtan. Ami még jobban felidegesítette. Nem veszi észre, hogy ezt akarom elérni?! Istenem, de amatőr…

- Na most kapsz kölyök. Utána legyen ilyen nagy pofád! – szemei vérben forogtak. Idegbetegen elindult felém. Felröhögtem. Amikor már 2 méterre került a közelembe, felvettem a jól betanult pózt. Nagy keze elindult arcom felé. Elhajoltam ökle elől, mielőtt betalált volna. Neki túl nagy volt a lendület, és előre tántorodott, engem így a háta mögött hagyva. Öreg hiba. Döbbenten fordította fejét felém. Mielőtt bármit is tehetett volna, egyik kezemmel megfogtam a – még mindig előrenyújtott – ökölbe szorított kezét, és a háta közepére csavartam. Fájdalmasan felnyögött.

- Ahhoz még gyakorolnod kell, hogy te engem meg tudj ütni. – súgtam a fülébe, majd felnevettem. Arca vörös lett. Felemelte másik kezét, hogy azzal támadjon. Lazán megfogtam azt a csuklóját is és ugyan úgy a hátára csavartam. Még egy fájdalmas nyögés.

- Gyenge próbálkozás Joe. Mit csinálsz, amikor edzened kéne? Hibákat halmozol hibára. Ellenfelet sosem hagyunk a másik mögött. Tán nem figyeltél, amikor tanították? – kérdeztem sunyi mosollyal. Szólásra nyitotta száját, amikor a közelben egy kemény hang csattant.

- Harry! Joe! Fejezzétek be! Harry engedd el Joet! – mondta nyugodt parancsoló hangon Michael. Lazán elengedtem Joe kezeit. Fájdalmas arccal csavargatta őket. Elmosolyodtam, majd Michael felé fordultam. Markáns álla, megfeszült, még akkor is, ha nyugodt volt. Erős mellkasát és vállait fekete öltöny takarta. Mint mindig. A szemébe néztem. Vette az adást. – Joe hagyj egyedül minket! – parancsolta. – És mindenki! Most! – emelte fel kicsit a hangját, miközben körbe nézett. Egy perc sem kellett és a raktárban már csak ketten álltunk.

- Szóval Harry. Miért jöttél? Elvégezted, amivel megbíztalak? – kérdezte.

- Ezért jöttem. Kilépek. – jelentettem ki. Arcán féloldalas mosoly jelent meg.

- Nem léphetsz ki Harry. Az enyém vagy! Azt csinálod, amit mondok! – mondta nyugodt hangon. Én már egyáltalán nem voltam nyugodt, de próbáltam legalább a látszatát fent tartani.

- Nem vagyok a tiéd. Ahogy senkié sem! – mondtam a körülményekhez és a bennem tomboló dühöz képest higgadtan.

- Dehogy is nem Harry. És ezt te is pontosan jól tudod. Apádnak köszönheted ezt. – mosolygott még most is.

- Az apámat ne vegye a szájára! – csattantam kicsit hangosabban, mint akartam. Felnevetett. Kezem ökölbe szorult. Ugyan azt csinálja, mint én az előbb Joenál. Próbál azzal hergelni, hogy nyugodt… És sajnos bejön neki…

- Miért véded ennyire? Hiszen tudod mit tett! Miatta vagy itt! Miatta vagy az enyém. – nézett szemembe.

- Hagyja abba! – szűrtem fogaim között.

- Nem tehetsz semmit. Azt kell csinálnod, amit mondok! Nem tudsz szembeszállni velem. Nincs elég nagy hatalmad hozzá. És nem vagy hülyegyerek. Tudod, hogy mi történik azokkal, akik ellent mondanak nekem. – mosolygott. A gyomrom felfordult. Ez egy undorító pasas. Gyűlölöm. Az életemnél is jobban. – Szóval csináld a dolgod, és fejezd be, amit elkezdtél!

- És ha nem? – kérdeztem, habár tudtam a választ.

- Akkor meghalsz. És másnak adom a feladatot. Joe legalább egy szó nélkül teljesítené.

Nem mondtam semmit, csak hátat fordítottam neki és kiléptem a vasajtón. Joe tenyérbe mászó pofájával találtam szembe magam.

- Tán nem valami rosszat tettél Harry? – kérdezte mosolyogva. A tenyerem már nagyon rég óta viszket és egy pofonért kiállt. Mosolyogva elé álltam.

- Nem. De most fogok. – ahogy ezt kimondtam, lendült a karom és egy jobbost húztam be neki olyan erővel, hogy hátratántorodott. Pont kapóra jött. Egy kis dühlevezetés.

- Te taknyos! Ezt még megkeserülöd! – sziszegte, miközben fogta felszakadt száját. Gúnyosan elmosolyodtam, majd nyugodtan mellé léptem.

- Tudod Joe! A szavak a levegőben lebegnek és semmit nem érnek. Ahhoz tenned is kéne valamit, hogy féljek tőled. Nem gondolod? Habár ez lehetetlen, de azért a gondolattal eljátszadozhatsz egy kicsit. – súgtam fülébe. Felnevettem, majd elmentem. Hallottam, hogy még fújtat egyet, majd becsukódik utána a vasajtó.

Zsebre dugtam a kezem, és elindultam. Minél messzebb ettől a mocskos raktártól, annál jobb. Akkor nincs mit tenni. Meg kell tennem… Még akkor is, ha a fájdalomtól belehalok…

Alison

 

Louis kocsijába ültettek be, hátra. Szememből megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek. Louis a kormány mögé ült, míg Dasy az anyósülésre. Az út a házamig szótlanul telt. Örülök neki, hogy nem kérdezgettek. Úgysem lett volna erőm válaszolni. De jól esik, hogy ezt tiszteletben tartják. Mikor a kocsi megállt a házunk előtt elmotyogtam egy köszönömöt és kiszálltam a kocsiból. Lábaim kicsit meginogtak, de nagylevegőt vettem és elindultam. Dasy futott utánam. Megölelt.

- Ha bármi van, tudod, hogy én itt vagyok és bármit elmondhatsz nekem. Oké? – súgta fülembe, miközben szorosan szorított magához. Erőtlenül viszonoztam ölelését. Bólintottam egyet. Elengedett. A szemembe nézett. – Szeretlek, ugye tudod? – kérdezte. Halványan elmosolyodtam.

- Tudom. És köszönöm. – leheltem halkan. Még egyszer megölelt, majd elengedett. Intettem egyet Louisnak is és bementem a házba. Magamra zártam az ajtót. Levettem a cipőm és felmentem a szobámba. Magamra csuktam az ajtót. Hátamat végigcsúsztattam az ajtófélfán és sírva rogytam le a földre.

Miért? Miért érzem azt, hogy mindjárt szétszakadok, annyira fáj? Miért érzem, hogy a szívem milliméternyi darabokra tört szét, és csak ő tudná összeilleszteni? Miért érzem azt, hogy itt a vége? Hogy sosem látom? Örülnöm kéne! Örülnöm, hogy eltűnik az életemből. De én mégis a földön sírok összerogyva a fájdalomtól. Mik ezek az érzések? És miért Ő iránta érzek így, amikor szó nélkül hátat fordított nekem és csak úgy, olyan könnyen elsétált? NEM! Nem fogok miatta sírni. Nem éri meg. Örülni fogok. Letöröltem a könnyeimet és felálltam. Odaléptem az éjjeliszekrényemhez. Kihúztam a legalsó fiókot. Kivettem belőle a vörös bársonydobozt. Remegő kezekkel nyitottam ki. Egy 3 cm hosszú és 2 centi széles nyaklánc pihent benne.

 

 Ezt még Tőle kaptam a 16. szülinapomra. Azt mondta, csak akkor vegyem fel, ha szükségem van egy biztos pontra az életemben. Hát most szükségem volt egyre. Kipattintottam a fedelénél és kinyitottam.

Szemembe könnyek szöktek, ahogy elolvastam a belsejében lévő szöveget. Még sosem volt a nyakamba. Mindig túlságosan féltettem ahhoz, hogy feltegyem. De most szükségem volt arra, hogy érezzem, hogy velem van. És tudjam, hogy szeret. Feltettem a nyakamba, és a pólóm alá rejtettem. A csengő hangjára kaptam fel a fejem. Délután fél 5. Ki lehet ilyenkor? A bársonydobozt visszatettem a fiúkba és lefutottam a lépcsőn, mert valaki megint megnyomta. És megint.

- Megyek már! – kiabáltam dühösen. – Nem kell ráfeküdni a csengőre. Hallom első… - és itt megakadtam, mert Harryvel találtam szembe magam.

- Szóval elsőre is kinyitod? – mosolygott gúnyosan, de mégis szívdöglesztően. Mély hangjára megborzongtam.

- Mit keresel itt? – kérdeztem ellenségesen. Haragudtam rá. És arra is, hogy mit érzek iránta! Mert valamit érzek iránta. Valamit, ami nem helyes. És amit NEM kéne éreznem.

- Nem fejeztünk be egy beszélgetést. – nézett szemembe.

- Te hagytál ott. – álltam tekintetét.

- Mert el kellett intéznem valamit. – mondta.

- Igen? És mit? Várj, tudod mit? Nem érdekel. – néztem szemébe, majd sóhajtottam. – Menj el Harry! – próbáltam parancsoló hangot megütni. Nem akartam, hogy elmenjen. De a büszkeségem nem engedett az érzéseimnek.

- Nem lehet. – szeme mérgesen csillogott.

- Pedig délután nagyon azt magyaráztad, hogy el kell, hogy felejtselek. Akkor azt mire véljem? Egy kisebb elmezavar? – kérdeztem gúnyosan mosolyogva, de hangom inkább volt mérges és követelőző, mint gúnyos.

- Nem. Csak azt hittem, megtehetem, hogy elmegyek. – nézett félre, mintha gondolkodna valamin.

 - Nem értem. Miért nem mehetsz el? – habár nem akartam, hogy elmenjen, de ez nekem így túl zavaros volt. Semmit nem értettem.

- Addig jobb, amíg nem érted és nem tudsz semmit. – mondta kicsit élesebben. Felment a pumpa. Betelt a pohár. Erősen rámarkoltam az ajtóra és gyorsan becsaptam… Volna, ha Harry nem teszi a lábát az ajtó és az ajtófélfa közé. Egy kis csata után – ő erősebb és simán eltolt az ajtóval együtt – megint egymással szemben álltunk. Harry elindult felém, én meg ösztönösen hátráltam. Ezzel elérte, hogy bent legyen a házba. Becsukta maga mögött az ajtót – belülről (!) – és rám nézett. Észbe kaptam, hogy éppen a házban ácsorog, velem együtt. Megacéloztam a remegő térdeim – mostanában a közelében mindig így reagálok – és keményen a szemébe néztem.

- Menj el Harry! És hagyj békén! Nem akarlak látni! Elegem van belőled. – jelentettem ki éllel a hangomban. Volt benne némi igazság, szóval nem hazudtam nagyot. Na jó. Az érzéseimnek ez a 4 mondat, teljesen ellent mond…

- Holnap érted jövök. Elmegyünk valahova. – mondta teljes természetességgel a hangjában. Na, már csak ez hiányzott…

- Nem megyek veled sehova! – mondtam határozott hangon.

- Most megint ezt játsszuk? – húzta fel egyik szemöldökét. Fújtattam egyet.

- Igen. Mert nem megyek veled sehova. És punk-tum. – tettem mellkasom előtt karba a kezem. Harry elmosolyodott óvodás viselkedésemen.

- Alison. Nem akarlak kényszeríteni. De muszáj eljönnöd velem. – nézett szemembe.

- Hah. – horkantam fel. – Épp most kényszerítesz. – morogtam az orrom alatt.

- Nem kell kényszeríteni. Tudom, hogy velem akarsz jönni. – nézett rám sunyin mosolyogva.

- Hah. Csak szeretnéd. – húztam össze szemem. Harry jókedvűen felnevetett.

- Igen. Tényleg szeretném. – nézett szemembe. Szívem kihagyott egy ütemet, majd hogy bepótolja a kimaradást szörnyű vágtába kezdett. Remek. Már megint ez az érzés. Lehet nem ártana egy szívvizsgálat…

- Igen? És miért? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Próbáltam nem tudomást venni a bolond szívemre, ami még mindig versenyt futott a tizedmásodperc mérővel. Jesszus! Hogy juthatnak ilyenek az eszembe?! Te jó ég… Kezdek megőrülni… Lehet, hogy a végén fehér gumifalak között kötök ki, és fura hasonlatokat fogok szajkózni megállás nélkül… Dasy egy idő után elfelejt. Anya nem tudna bejönni hozzám, mert mindig dolgozik… Te jó ég! Miken gondolkozom?! Tényleg megőrültem? Na jó. Állj le! Verd ki ezeket a hülyeségeket a fejedből! Parancsoltam magamra. Haha ez vicces. Parancsolgatok magamnak… No comment…

- Alison?! – kérdezte Harry furán. Szóval úgy elbambultam a hülyeségbe, hogy nem hallottam, hogy mit mond.

- Bocsi. Elbambultam. Szóval? – néztem rá kérdőn. Kifújta a levegőt. Vagy mérges, mert nem hallottam, vagy megkönnyebbült mert nem hallottam. Hm. Jó kérdés.

- Mindegy. Szóval holnap 8-ra itt vagyok.

- Miért pont 8-ra? Hétköznap van. – tettem hozzá a tényt, hogy másnap korán kelek, mert iskola. Bah.

- Mert 8-ra. És anyukád megengedte. – rántotta meg a vállát. Pislogás nélkül meredtem rá. Szerintem a szemem akkora lehetett, mint egy lufi.

- Te beszéltél anyuval? – kérdeztem a tökre egyértelmű tényt. A szám is tátva maradt. De annyira, hogy az állam a padlón koppant. Elég hangosan. Legalábbis én hallottam.

- Igen. – mosolygott.

- Mikor találkoztál te anyával? – néztem rá kérdőn.

- Most tőle jövök. A kórházban van. – mosolygott. – Ja és üzeni, hogy ne várd meg, mert későn jön. – tette hozzá ’csak ’ úgy félvállról. A tudat, hogy megint (!) egyedül alszom elszomorított. Próbáltam nem mutatni csalódottságomat.

- Nem szeretsz egyedül itthon lenni? – kérdezte. Remek. Hát színész nem leszek az biztos…

- De. Csak este nem. – mondtam lehajtott fejjel. Az éjszakáim legtöbbször nehezek és rosszak, mert általában előjön egy-két rémálom. Vagyis emlék, csak rémálom formában.

- Itt maradjak veled addig? – kérdezte. Felkaptam a fejem és arcára. Komolynak tűnt. Nem tűnt úgy, mintha szórakozna rajtam. Megütközve néztem rá.

- M-Mi-ért? – dadogtam zavaromban.

- Hogy ne legyél egyedül éjszaka. – rántotta meg a vállát flegmán. A fejembe megfordult, hogy talán terve van és valamit csinálni fog velem… - Nem tervezek semmi olyat Alison. – mondta finoman a szemembe nézve. Honnan tudta, hogy ezt gondolom? Vagy ennyire látszik az arcomon, hogy mi jár a fejembe?

- Akkor szeretném, hogy itt maradj velem. – suttogtam lehajtott fejjel, hogy ne keljen a szemébe néznem. Megfogta az állam és felemelte, hogy a szemembe nézzen.

- Biztos szeretnéd? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. A zöld tengerben elveszve, bólintottam egyet. Arcán féloldalas mosoly jelent meg, majd elengedett. Kellett egy kis idő, amíg magamhoz térjek és felfogjam, hogy mit is tettem. Engedtem, hogy itt aludjon? Jesszus. Nem vagyok normális. De viszont elküldeni meg nem akartam, mert szükségem volt rá. A közelségére. Hogy a közelembe legyen. Gyorsan összeszedtem magam és megindultam a konyha felé, hiszen csak reggelit ettem.

- Kérsz valamit? – kérdeztem.

- Ha nem baj. – mosolygott.

- Igen. Nagy baj. – forgattam meg a szemem. – Tojás jó lesz? – néztem rá a hűtőből. Mosolyogva bólintott, majd helyet foglalt az asztalnál. – Rántott, lágy vagy tükör? – kérdeztem, miközben próbáltam előásni a hűtőből a tojásokat.

- Rántott. – vágta rá gyorsan. Kivettem a tojástartót, majd kérdőn néztem rá.

- Mennyit kérsz?

-4-et. – mosolygott.

- Nem lesz az kicsit kevés? – húztam fel a szemöldököm.

- Miért lenne kevés? – nézett rám döbbenten és értetlenül.

- Mert nagydarab vagy. Biztos többet szoktál enni nem? – lehet, hogy kicsit sértésnek hangzott, de nem annak szántam. Tényleg.

- Nagydarab? – húzta fel egyik szemöldökét.

- Hát tudod. Olyan nagy és izmos. És magas is vagy. – a gondolatomba kezdett formálódni egy kép, csupasz felső testéről. Gyorsan kihessegettem, mielőtt elvörösödök. Felnevetett, majd… majd felállt a székről és átszelte a köztünk lévő távolságot.

- Szóval szerinted izmos vagyok? – nézett rám huncut mosollyal az arcán.

- Nem. Mármint igen. De nem úgy értettem. Szóval… - magyaráztam össze vissza. Az arcom lángolt. Lehajtottam a fejem, hogy a hajam mögé bújtassam rákvörös arcom. Kuncogott. Szóval Harry ilyet is tud? Megköszörültem a torkom. – Csinálnom kell a tojást. – bújtam ki zavartan előle. Kinyitottam a hűtőt és úgy csináltam, mintha nagyon keresnék valamit. Talán a hideg lehűt és újra normális színem lesz, na meg persze talán el is rejt előle.

- Mit keresel? – kérdezte. Agyam kattogott egy hihető dolgon. És be is ugrott.

- Újhagymát. – vágtam rá. Szemem sarkából láttam, hogy visszaült a székre. Helyes. Maradjon is ott. Elidőztem egy kicsit a „hűtőben”. Amikor mér éreztem, hogy arcom visszanyerte az eredeti színét, kivettem a hagymát és becsuktam a hűtőt. Neki álltam a tojás elkészítésének. Kicsit fusztrált, hogy Harry minden mozdulatomat leste, de kész lettem a rántottájával, magamnak meg lágy tojást csináltam. Pirítottam 6 kenyeret, hogy mindkettőnknek elég legyen, majd letettem elé a tányérját. Én a pulton foglaltam helyet. Kérdőn nézett rám. Miközben kanalaztam a tojásom, ránéztem.

- Na jó. Sok dolgot láttam életemben. De ilyet még nem. És miért ülsz a pulton? – szemei elkerekedtek. Felnevettem ezen az arckifejezésén.

- Azért ülök itt, mert imádok itt ülni. Anyu mindig rám szól, de most nincs itt.  – mosolyogtam.

- Oké. Ez rendben van. De mi az az izé amit eszel? – húzta össze szemét, nagyban fókuszálva a kezemben tartott tányéron lévő tojásra.

- Te még sosem ettél ilyet? – most nekem kerekedett el az eszem.

- Nem. De még hallani sem hallottam róla. Az biztos tojás? – mutatott villájával a tányérom felé, miközben arcán undort véltem felfedezni, de csak halványan.

- Lágy tojás. A világ legfinomabb étele a nutella után. – mosolyogtam ábrándosan. Nutella. Hát majdnem elfelejtettem. Hogy lehetek ilyen feledékeny?! A tányért letettem magam mellé, majd leugrottam a pultról. Elővettem a nutellát. Harry megütközve nézett rám. Arcán döbbenet, majd undor jelent meg. Ezek így váltogattak egymást. Felnevettem.

- Ezt ugye most nem gondolod komolyan? – nézett rám. Megint felnevettem. Ezt az oldalát eddig még nem ismertem. De örülök, hogy megismerhetem. Bevallom, talán egy kicsit tetszik is.

- Tudod milyen finom? – néztem rá szórakozottan. - Kóstold meg. – toltam az orra alá.

- Kösz nem. – fintorgott.

- Naa. Légyszi. Undorítóan néz ki, de nagyon finom. – mosolyogtam, miközben a kanalat belenyomtam a nutellába és a számba vettem egy nagy kanállal.

- Nem akarok a mosdóba költözni, szóval köszönöm, de nem. – még mindig undorodva méregette a vacsimat.

- Nem fogsz. Egy kicsit. Az én kedvemért. – nógattam. Szeme találkozott az enyémmel. Kedvesen néztem rá. Viccesen még a szempilláimat is megrebegtettem. Sóhajtott egyet. Nagy meglepetésemre bólintott. A kanalat belemártottam a tojás sárga – kicsit folyós – részébe, majd Harry orra alá dugtam a kanalat. Elfintorodott. Becsukta a szemét és az orrát is befogta (?!). Felnevettem.

- Büdös. És ne nevess. Inkább nyomd azt az izét a számba! – mondta gyorsan. Vállam még mindig rázkódott.

- Harry, ha összeszorítod a szád, nem tudom a szádba nyomni. – nevettem. Szemét jobban összeszorította, majd lassan, megfontoltan kinyitotta a száját. Kicsit megsajnáltam. – Ha nem akarod, akkor nem kell megkóstolnod. Nem kényszer. – mosolyogtam, noha úgysem látja.

- De. Férfi vagyok. Erős vagyok. Menni fog. – bizonygatta, szerintem inkább csak magának. Jóízűen nevettem rajta, majd gyorsan a szájába nyomtam a kanalat. Szemét még mindig csukva tartotta, vagy inkább szorította, de ujjával már nem fogta be az orrát. Nem nyelte le, hanem hangosan (!) ízlelgette. Nyelvét csattogtatta és hümmögött. Hangosan felnevettem.

- Naa? – néztem rá türelmetlenül. Lenyelte és kinyitotta szemét. Így újra láthattam gyönyörű zöld íriszét.

- Nem is rossz. – jelentette ki. Megint felnevettem. Fél órával ezelőtt még konkrétan zokogtam, most meg le sem lehet kaparni az arcomról a mosolyt.

- Ezért fintorogtál ennyit? – kérdeztem még mindig nevetve. Aranyos volt, ahogy bizonygatta, hogy ő férfi és erős.

- Nem is fintorogtam. – húzta fel durcásan az orrát. Ezt az arcát jó mélyen belevéstem agyamba, hogy sose felejtsem el és ha hiányozna, akkor bármikor „elő tudjam hívni”. – Férfi vagyok és erős. Megcsináltam. – tette hozzá büszkén.

- Milyen bátor tett. – gúnyolódtam viccesen.

- Na jól van Alison Carter. Ideje futnod. – jelentette ki határozottan. Értetlenül néztem rá, amit megmosolygott. Felállt. Áhhá. Szóval ezért. Itt az ideje gyorsan eliszkolni. A kanalat konkrétan eldobtam, miközben felugrottam a székről. Kivágódtam a konyha ajtaján. Uzsgyi felfelé. A lépcsőfokokat hármasával vettem. Harry léptei mackósan dobogtak mögöttem, míg az én lépteim szinte hangtalanok.

- Reménytelen. Úgy is elkaplak. – nevetett. Ez a kis „menekülés” egyáltalán nem hasonlított a legelsőre. Ott azért futottam el, hogy ne bántson. Mondjuk most is, de nem úgy. Most már tudom, hogy nem bántana. Érzem…

- Majd meglátjuk. – kuncogtam én is, majd befutottam a szobámba és becsaptam az ajtót magam után. Harry nevetett.

- Azt hiszed, hogy az ajtó megvéd? – hallottam rekedtes mély hangját az ajtó másik feléről. Teljes erőbedobással rátehénkedtem az ajtóra, de erőlködésem mind hiába. Könnyedén nyomott el az ajtóval együtt. Kicsit se erős… Áh dehogy… Felsikítottam, majd nevetve hátráltam. Harry nagy tenyerét a derekamra tette, majd közelebb húzott magához. Szívem felgyorsult. A hasamba a pillangók táncra perdültek. Saccra körülbelül 1000 pillangóm lehet. Mélyen a szemembe nézett. Beszippantott a gyönyörű zöld mélység, és boldogan fogadtam, hogy a mélybe rántson. Harry finoman lökött hátra felé, miközben mind a két tenyere a derekamon pihent. A vádlimnak nekiütközött valami. Kis időbe telt, míg rájöttem, hogy az ágykeret volt a bűnös. De most valahogy ez sem érdekelt, csak élveztem Harry testéből áradó hőt és szeme fogságát. Finoman ledöntött az ágyra. Két tenyerét a fejem két oldalára tette és azokra támaszkodott rá, hogy ne engem nyomjon össze. Azt hiszem, hogy most az sem lett volna olyan nagy baj… Ám combjai így is az enyémen pihentek. Ereimben száguldott a vér és kapkodva próbáltam levegőhöz jutni, mert hogy mellkasom kellemesen összeszorult és szívem is olyan gyorsan pumpált, hogy azt hittem itt kapok szívrohamot. Kezeim magától elindultak. Nyaka köré fontam őket, majd tarkóján összekulcsoltam ujjaimat, ezzel biztosítva közelségét. Mert nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen és, hogy felálljon. Elmosolyodott tettem miatt. Ez nekem is mosolyt csalt az arcomra. Hosszú ujjával egy rakoncátlan tincset eltűrt a fülem mögé, majd végighúzta – kicsit érdes, de puha – ujját az állam vonalán, majd megállt alsó ajkamon. Hirtelen olyan melegem lett. Szinte lángoltam. Belül is és kívül is. Ez normális? Beleharaptam alsó ajkamba izgalmamban. Tekintete összefonódott az enyémmel. Szinte már perzselt az érintése és a tekintete. Vágytam csókjára. Nagyon is. Lassan - túl lassan – közeledett arcom felé. Becsuktam szememet és vártam édes csókját.