" Ez most mi volt? "

 Sziasztok! :) Kicsit elcsúsztam a résszel, mert elakadtam. A fejemben megvan a végkifejlet, a nagy csattanó de fogalmam sem volt - most is kevés van- hogy hogyan jutok el odáig. De csak sikerült megírnom. Köszönöm szépen a komikat. Iratkozzatok fel és ehhez a részhez is írjatok :DD Amint látjátok új a fejléc és a szereplők képei. :D Köszönöm Laurának a fejlécet. Imádom! :DD <3 5-öt (!) csinált és mindegyikbe teljesen beleszerettem, szóval ne lepődjetek meg, ha pár hét múlva új képpel találkoztok :D Még egyszer köszönöm a kommenteket, nagyon jól esnek. Ezzel a résszel kicsit vacillálok, hogy milyen. Több időbe telt megírni, valahogy nem ömlöttek belőlem a szavak, így nem tudom, hogy nagyon erőltetett lett e... :( Ha nem tetszik írjátok meg nyugodtan :) Ja és ne nagyon utáljatok :)) Jó olvasást :) Puszi nektek! :D

                                                                                                                           Kata Xxxx

 8. fejezet

Leheletét már arcomon éreztem. Kellemesen csapódott arcomnak a meleg. Halk nevetésre lettem figyelmes. Kinyitottam a szemem. Harry nevetett rajtam.

- Tényleg azt hitted, hogy megcsókollak? – kérdezte még mindig nevetve. Elszégyelltem magam, de pillanatok alatt a testemet átjárta a düh. Megpofoztam. Ezen még jobban nevetett. Idegesen ficánkoltam alatta, hogy kiszabaduljak, de mind hiába. Erősebb nálam. Most már rá kell, hogy jöjjek, bármit csinálok, mindig ő fog nyerni.

- Harry engedj el! – parancsoltam mérgesen, szinte kiabálva. Féloldalasan mosolygott, majd lemászott rólam és felállt. Én is felálltam. – Menj el Harry! Kérlek. – mondtam most már suttogva. Kerültem a tekintetét. Az eddig érzett düh, átcsapott megsemmisült érzéssé. Megsemmisülve álltam előtte. Megfogta az állam és felemelte a fejem. Kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Egyik szemöldöke felszaladt a homloka közepére.

- Miért?

- Mert bunkó vagy. – mondtam az egyértelműt. Összeráncolta a szemöldökét és gondolkodva nézett rám. Beharaptam a szám szélét.

- Mert nem csókoltalak meg? – döbbent rá.

- Nem. Hanem azért mert játszol velem. És ez nem tetszik. – mondtam most már mérges hangon. Mérges voltam rá. Mérges voltam magamra, hogy akartam a csókját. Még mérgesebb vagyok amiatt, hogy még most is akarom!  Vágyom rá. A fenébe is!!

- Ezt hogy érted? – kerekedett el a szeme.

- Úgy hogy bejössz a boltba. Kényszerítesz, hogy elmenjek veled vacsorázni. Rideg vagy és félelmet keltő. Majd megmented az életem. Utána kedves vagy. Aztán megint távolságtartó, majd nem kerestél 2 napig. Amikor már ott tartok, hogy többet nem találkozunk, megjelensz a sulinál. Olyat magyarázol, hogy el kell, hogy felejtselek, mert nekem az lesz a legjobb. Majd szó nélkül elmész a beszélgetés közepén. Csak úgy könnyedén ott hagysz. Most megint megjelensz és normális vagy. Ledöntessz az ágyra és rám fekszel. Úgy teszel, mint aki meg akar csókolni, utána meg kinevetsz?! Elegem van a kedélyváltozásaidból! Nem adsz egy kibaszott választ sem. Szórakozol velem és nem tudom az okát. Ezt nem teheted. Még te sem! Senkinek nem engedem, hogy szórakozzon velem. Én sem szórakozok senkivel, így elvárom, hogy velem se játszadozzon senki! – csak úgy ömlöttek belőlem a vádló szavak. Olyan él volt a hangomba, amit még nem hallottam magamtól. Szerintem még ilyen ideges sem voltam eddig. Kívül próbáltam hűvös maradni. De belül üvöltöttem és zokogtam. Fáj. Kibaszottul fáj, hogy csak játszadozik velem.

- Ezt gondolod? – arcra kifürkészhetetlen volt.

- Nem gondolom. Tudom.

- Nem játszok veled Alison. – nézett szemembe. Amikor rájött, hogy nem válaszolok folytatta. – Tényleg az lenne a legjobb, ha elfelejtenél. De ezt nem teheted meg. Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy kilépjek az életedből és ne keresselek többet. Próbáltam, de nem sikerült. Tehetetlen vagyok.

- Miért?

- Mert nem engedik. – arcát egy pillanatra elöntötte a düh, de hamar rendezte arcvonásait és újra kifejezéstelen lett.

- Miért nem mondod meg az igazat? Mindig rejtélyekben beszélsz. Miért? - válaszra vártam. Érdekelt. És nem csak magam miatt…

- Mert fájna az igazság. - nézett el mellettem. A távolba meredt.

- Hidd el, hogy nem fájna jobban, mint az eddigi életem. – súgtam. Rám nézett.

- Ezért nem mondom el. Így is nehéz az életed. Időbe meg fogod tudni. Ha meg kell tudnod, akkor tudni fogod. – szemét mélyen az enyémbe fúrta.

- És az hogy leléptél miután azt mondtam neked? Miért mentél el szó nélkül? – hangom erőtlenül csengett. Féltem a választól. Féltem, hogy fájni fog. De meg kellett tudnom.

- Mert ha ott maradok… - nagyot nyelt. - Akkor olyat teszek, amit nem szabad.

- Mi? – most már teljesen összezavart. Semmit nem értek vele kapcsolatban.

- Alison. Nekünk nem szabad semmit sem csinálnunk. Nem lehet. – szemében mintha fájdalom csillogna.

- Miért? Mert nem akarod? Nem. Várj! Kitalálom. Mert nem engedik. – szinte köptem a szavakat. Nem szólt semmit, csak bólintott. –Akkor nem is kell. Ezért menj el Harry! Most! – hangom határozott volt, mégis erőtlen. Harry fürkészve nézett rám. A szememet szúrták a könnyek. A mellkasom összeszorult. A torkomba nagy gombóc nőtt, ami még jobban megnehezítette a légzést és a beszédet. Pár percig csak álltunk szótlanul. Én azon küzdöttem, hogy ne itt essek össze és zokogjak. Ő meg csak állt és nézett. Hirtelen megfordult és elment. Kilépett a szobám ajtaján. Térdeim már alig tartottak. Szinte könyörögtek, hogy essek össze. De nem tettem. Helyette meglódultam és futni kezdtem. Meghallottam a bejárati ajtó hangos csapódását. Ez észhez térített. Kivágódtam a bejárati ajtón.

- Harry! – kiáltottam. Hátrafordult. Odafutottam hozzá, mert ő meg sem moccant. – Maradj itt. Ne menj el megint. – kértem. A könnyek fojtogattak, de próbáltam tartani magam.  – Megint nem mehetsz el olyan könnyen. Nem hagyhatsz itt. – a hangom remegése elárulta, hogy egyensúlyozok a sírás határán. És nagy esély van rá, hogy beleesek a szakadékba. Közelebb lépett hozzám. Szinte már éreztem a testéből áradó hőt.

- Szerinted nekem olyan könnyű elmenni? –kérdezte szemembe nézve. Bólintottam egyet. - Nem könnyű. Nehéz. Nekem is nehéz ez a szituáció. De nem tehetek semmit, hogy könnyű legyen. Nem vagyok rá képes. – szeme megtelt fájdalommal, de arca komoly maradt.

- Miért nehéz neked? – sok kérdés fogalmazódott meg bennem az előbbi kijelentései végett. De ezt tartottam a legfontosabbnak.

- Mert nem akarlak bántani. Nem akarok neked fájdalmat okozni. – megdöbbenve néztem rá. Őszintének tűnt. És éreztem, hogy az is. Előre léptem egyet, ezzel a köztünk lévő nagy távolságot eltávolítva.

- Hiszek neked. – súgtam, majd megöleltem. A döbbenettől megfagyott, de visszaölelt. Kezeivel átkarolta a derekam és szorosabban vont magához. Arcát nyakamba tette. Éreztem leheletét a nyakamon. Göndör fürtjei csikizték arcom. Kellemes bizsergés járta át testem. Kezemet nyaka köré fűztem. Arcomat izmos mellkasába fúrtam. Belélegeztem férfias, finom illatát. Ezt a pillanatot próbáltam az elmémbe vésni, hogy örökre emlékezni tudjak rá és fel tudjam idézni. Bármikor és bárhol. Nem tudom meddig álltunk így. Nem is érdekelt. Csak élveztem a közelségét. Elhúzódott tőlem, de nem engedett el és én sem őt.

- Alison. – súgta halkan. Szemembe nézett. Arca közeledett felém. Elakadt a lélegzetem. A pillangóim táncra perdültek és ütögették a hasfalamat a szárnyukkal. Kellemes érzés volt. Most nem csuktam be a szemem. Nem akarok úgy járni, mit az előbb. A szánk között egy ujjnyi távolság volt. Türelmetlenül vártam, hogy végre érezzem ajkát ajkamon. De megállt. Rájöttem, hogy rám vár. Arra, hogy akarom e. Hát hogy a fenébe ne akarnám? Lábujjhegyre álltam – csak így értem fel – és leküzdöttem az idegesítő egy ujjnyi távolságot. 

A pillangóim többsége szerintem szívrohamot kapott. A mellkasom hullámzott, úgy hogy majdnem összeestem. Megfordult velem a világ. Csak ő volt és én. Ahogy a szánk csókban forr össze. Először bátortalanul csókolt. Majd átment finom és gyengédbe. 

A derekamat fogó kezével közelebb húzott magához. Így minden porcikánk összeért. Ajkam felforrósodott. Többet akartam belőle. Így szétnyíltak ajkaim, több teret engedve neki. Belemosolygott a csókba, de nem visszakozott. Egyik tenyerét levette derekamról és az arcomra tette. Hüvelykujjával cirógatta az arcom. Ennél édesebb csókom még sosem volt. Levegőhiány miatt váltak el ajkaink. Nem akartam még elengedni és nem is engedtem. Ő sem tette. Homlokát az enyémnek döntötte. Kapkodta a levegőt, ahogy én is. Arcomra boldog mosoly kúszott és ott is maradt. Csak néztünk egymás szemébe. Gyönyörű pillanat volt. Boldog voltam. Ám a boldogság nem tart örökké. Hirtelen elengedett.

- Ezt nem lett volna szabad. – mondta. Mérges volt, de szerintem inkább magára. A hirtelen jött váltás meglepett. Szinte fájt az 1 méter távolság, amit kialakított közöttünk. – Nem tehettem volna meg. Ezzel talán mindent elrontottam. – mondta, inkább csak magának.

- Nem rontottál el semmit. – mondtam erőtlenül.

- Alison. El kell mennem. De visszajövök. – mondta majd elment. Megsemmisülve néztem távolodó alakját. Ez most mi volt?

Harry

Nem szabadott volna megtennem. Nem lett volna szabad megcsókolnom őt. De annyira vágytam rá. Perzselt az érzés, hogy szépen ívelt, telt ajkai az enyémeken legyenek. Hogy karjai átöleljenek. De nem szabad. És én megtettem, úgy hogy tudtam, mi lesz a következménye. Beszélnem kell Micheallel. Most rögtön. Nem hagyhatom annyiban a dolgot. Így futni kezdtem. A raktárig meg sem álltam. A két őrről tudomást sem véve rontottam be a vasajtón. Joe éppen Michaellel beszélt.

- Harry. – köszöntött nagy mosollyal Michael. Ez a hamis mosoly. Legszívesebben úgy beütnék neki, hogy ráfagyjon az arcára.

- Beszélnünk kell. – mondtam a helyzethez képest nyugodt hangon. Kiküldött mindenkit a raktárból és csak ketten maradtunk.

- Tán nem időt kérsz? – kérdezte még mindig mosolyogva. Vajon meddig gyakorolhatta ezt a „mosolyt” a tükör előtt?

- Honnan tudod? – nem lepődtem meg rajta, hogy figyeltet az embereivel. De dühített. Nagyon is.

- Időt kérsz, hogy egy ideig a lánnyal lehess. Igaz? – ez költői kérdés volt. Nagyon is tudta, hogy igaz.

- Igen.

- Miért? Beleszerettél? – kérdezte. Beleszeretni? Én ezt a szót nem ismerem és még nem is tapasztaltam. Nem is akarom megismerni.

- Nem. De játszadozni akarok vele.

- Ahhoz nem kell idő. Erősebb vagy nála. Tehetetlen lenne ellened.

- De az nem élvezetes. Tudod, hogy utálom megerőszakolni a lányokat. Inkább megvárom még éreznek irántam valamit és szívesen teszik. – mosolyodtam el most én is.

- És szerinted beléd fog szeretni?

- Igen. A cica már a markomban van. A tenyeremből eszik. De még szűz. Idő kell neki. És én meg akarom kapni! – gonosz mosolyra húztam a számat.

- Biztos vagy benne? – kérdezte. Bólintottam. –Jó. Kapsz időt.

- Mennyit? – kérdeztem izgatottan.

-3 hónapot. Ha az után nem végzed el a feladatod, akkor tudod mi lesz. – nézett szemembe.

- Igen tudom. Megölsz. És nyugi. Meglesz, amit akarsz. Elvégzem a feladatot, miután kiszórakoztam magam. – mosolyogtam. 3 hónap. Annyi idő biztos elég lesz. Bólintott, majd öltönye zsebéből elővette a telefonját, ezzel mutatva, hogy végzett velem. Jó kedvűen hátat fordítottam neki és becsuktam magam után a vaskaput. Mosolyogva elmentem Joe mellett. És visszaindultam a házhoz, ahonnan eljöttem. Visszamegyek Alisonhoz. A munka csak most kezdődik. Sok dolgom lesz. Remélem elég idő lesz mindenre a 3 hónap. Elégnek kell, hogy legyen.