Szárnyalás

Sziasztok:) Hát amilyen döcögősen indult, olyan simán ment ma :)) Nekem holnap már nem lesz sulim (bibibíí) és így több időm marad írni. :D szóval nem rendszerezem a részek hozását :))  Hozom, amikor úgy érzem, hogy kész :)) Lehet, hogy lesz olyan, hogy másnapra hozok egy következőt, de lehet, hogy 4 nap is eltelik rész nélkül. Nem tudom, de 4 napnál többet nem akarlak váratni titeket. Így is rossz érzés, hogy késtem. :( De remélem ezzel a résszel kárpótoltalak titeket :) Köszönöm a kommenteket és a 7 feliratkozót :) Ehhez a részhez is várom a véleményeket és iratkozzatok fel :)) Jó olvasást :)) 

Kata Xxxxx

 12.fejezet

Halvány fényre ébredtem. A nap finoman simogatta a bőrt az arcomon. Nem nyitottam ki a szemem csak élveztem, a nap meleg cirógatását testem néhány pontján. Bevillantak a tegnapi történések képei. Ahogy öleltük egymást... Elmosolyodtam az emlékkép miatt. Boldog voltam. Igen. Ez a megfelelő szó. A boldogság végigjárta testemet. Egy ideig csak élveztem ezt az érzést, majd éreztem, hogy nem érzékelek semmit magam körül. Nem voltak karok a derekamra fonódva, nem hallottam lélegzetvételeket. Szemeim kipattantak. Mellém lévő helyre néztem. A takaró kisebb gyűrődött dombokban állt össze-vissza. Nem feküdt benne senki. Tátongott az ürességtől. Hirtelen elkapott egy érzés... A csalódottság. Miért is gondoltam azt, hogy majd arra nyitom ki a szemem, hogy ő gyönyörű szemeit arcomra szegezi, miközben szívdobogtatóan mosolyog rám?! Ennyi erővel még arra is számíthattam volna, hogy ágyba hozza a reggelit, amit ő készített nekem. Hah. Szép elképzelés. Csak kár, hogy lehetetlen. Egy két bökkenő miatt. Például Harry nem az a romantikus fajta. Nem vagyunk együtt. Nem táplál irántam gyengéd érzelmeket. Jahj istenem mit is képzeltem? Lelépett. Itt hagyott. Megint. Most már tényleg elegem van. Rosszul esett. Nagyon is. Megint ezt csinálja velem. Pedig hittem neki. Elhittem neki, hogy nem játszik velem és mindent miattam tesz. Azért, hogy együtt lehessünk... Együtt? Jahj istenem. Csak az én fejembe van ez. Ő ezek szerint még csak a gondolattal sem játszott el komolyabban. Nyomottan és nyűgösen cammogtam le a lépcsőn. Nagy meglepetésre anyu ült az asztalnál és kávét ivott, miközben olvasott egy újságot.
- Jó reggelt. - mosolygott rám kedvesen felnézve az újságból.
- Jó reggelt. - erőltettem mosolyt arcomra, ami szerintem fintorba ment át. Mindegy. Úgy látszik már egy francos mosolyra sem vagyok képes.
- Baj van? - szemei aggodalmasan fürkészték arcom.
- Csak rosszul aludtam. - megint megpróbálkoztam egy nyugtató mosollyal, de a művelet felénél kudarcot vallott a próbálkozásom.
- Tudod arra gondoltam, hogy mivel gyakori ez a rossz alvás, hogy talán este - mielőtt lefekszel - beveszel egy altatót. - félénken nézett rám.
- Tessék? -kerekedtek el szemeim.
- Hát hogy könnyebb legyen az éjszakád. Nem lennél ilyen fáradt reggelenként... - magyarázta. Most már az újság helyett az arcomat fürkészte.
- Ezt most nem gondolod komolyan ugye? - hitetlenkedtem. Bólintott. - Anya! 17 éves vagyok. És te már begyógyszereznél? Ha elkezdeném a szedését, mi lenne velem 30 év múlva? Talán annyira rákapok, hogy drogos kurva leszek. - keltem ki magamból. Hogy gondolhatja ezt?! Világ életembe utáltam a gyógyszereket. Inkább szenvedtem, minthogy a számba vegyek egy undorító bogyót...
- Csak jót akartam. - mondta anya kicsit mérgesen.
- Tudom. És sajnálom, hogy kiakadtam. Csak nyűgös vagyok. Sajnálom. - mondtam. Megöleltem, majd a hűtőköz léptem. Kivettem a tejet és a kávémba öntöttem egy keveset. Talán ez segít, hogy egy kicsit magamhoz térjek. Felültem a pultra. Ettem pár falat pirítóst, amíg anyu egy betegéről mesélt. Legalább egy kicsit is elterelte a figyelmem Róla. Igen. Eljutottam arra a szintre, hogy még gondolatban sem "mondom ki" a nevét, nem hogy még szóban. Nem érdemli meg.
- Na jó. Most mennem kell. Késésben vagyok.  - sóhajtott egyet anyu.
- Oké. Vigyázz magadra. - öleltem meg.
- Te is. Szeretlek. - mondta, miközben egy puszit nyomott arcomra.
- Én is. - mondtam, majd néztem, ahogy alakja eltűnik előlem és csukódik utána a bejárati ajtó. Öntöttem magamnak még egy kevés kávét, majd a bögrével a kezembe felmentem a szobámba. Az órámra néztem. Szemeim elkerekedtek. Fél 6 (!) volt. Akkor anya ezért volt még itthon. Most hogy van még bőven időm, - általában 6-kor kelek - elterültem az ágyon. A fülhallgatót bedugtam a telefonomba és elindítottam egy lassú számot. Valami sorozat betétdala vagy mi, de szép. Tetszik. Próbáltam nem gondolni semmire. Vagyis senkire. Csak kiüríteni minden olyan dolgot, ami egy kicsit is tekergeti az agytekervényeimet. A szám másodjára indult újra, amikor ismerős illat csapta meg az orrom. A hasam hirtelen megmozdult izgalmamban. De rájöttem, hogy csak a párnából árad az illata. A fenébe is! Mit csinálok?! Szinte elgyengülök a karjaiban? Elmondok neki minden apuval kapcsolatos emlékeket? A múltam? Amit annyira féltek és annyira fáj, hogy senkinek nem beszéltem róla? Teljesen elment az eszem. Az a kevés is... De nincs mit tenni. Tud mindent. És valamiért nem bántam meg. Könnyítettem magamon egy kicsit. De nem fogom engedni, hogy elrontsa a napom/napjaim. Egyáltalán nem érdemli meg! És nem is érzek iránta semmit. Az, hogy este megvigasztalt és egy kicsit beavatott a múltjába, nem azt jelenti, hogy jelentenie is kell valamit. Két elkeseredett - szinte - gyerek beszéltek a múltról. Kiöntötték egymásnak a szívüket, hogy könnyítsenek magukon. Semmi nem történt. Semmit nem jelent! Nem szabad, hogy jelentsen. Nagyot sóhajtottam, majd kirántottam a fülemből a fülhallgatókat és a telefonból is kihúztam. Hát ez a nem gondolok semmire terv nem jött össze. Egy vidámabb, pörgősebb zenére kapcsoltam és neki álltam ruhát válogatni. A fejemben összeállt, hogy mit is fogok felvenni. Már csak előkeríteni lesz nehéz. Kis turkálás után sikerült megtalálnom az összes ruhadarabot.

Sportos, de még is csinos. Felvettem a fehér magas szárú conversem és a ruha már kész is. Hajam kifésültem és hagytam, hogy természetes göndörségében omoljon vállamra. Egy kis szempillaspirál, szemceruza és már kész is vagyok. Hirtelen ötlettől vezérelve, kiléptem az ajtón és sétálni indultam. Most nem dugtam be a fülem. Hallani akartam a korán kelő madarak dalolását. A gyenge nap sugarát éreztem bőrömön. Kellemes és meleg simogatás. Az utcák kihaltak voltak. Mindenki még csak most tér magához. Volt egy két autó, ami elsuhant mellettem, és egy kevés gyalogos. Ezen kívül minden nyugodt és békés. Rövid séta után kikötöttem egy parkba. Régen sokat jártam ide. Apuval... Egy könnycseppet morzsoltam el mielőtt lefolyt volna arcomon. Beszívtam a friss levegőt, ezzel megtelítve tüdőm, majd beleültem a hintába. Lábammal kicsit löktem magamon. És csak gondolkoztam, miközben élveztem, ahogy a szél arcomba suhan. Hiányzik apa. Nehéz nélküle. Mielőtt még bármi másra is gondolhattam volna, jobban meglöktem lábammal a hintát. Egyre magasabbra és magasabbra. Repülni akartam. Szárnyalni., mint a madarak. Elrepülni innen. Fel a felhők fölé. Elrepülnék apához, hogy végre láthassam és újra a karjai közt lehetnék. Tanácsot kérnék. Ő biztos tudná mi lenne a helyes és a legjobb. Aztán annál följebb is repülnék. El a gondok és minden elől. Csak én lennék és az arcomba csapó szél és a gyönyörű látvány.

Becsuktam szemeim és elképzeltem mindezt. Elképzeltem, hogy különleges vagyok és megtehetem mindezt. Nem tudom meddig szárnyalhattam, de valaki megzavart.
- Mit csinálsz itt? - hallottam meg a hangot, amit bárhol felismerek. Kissé megborzongtam dörmögő hangjára. Lelassítottam majd megállítottam a hintát. Mérgesen nyitottam ki a szemem, hogy ránézzek. Összetörte a képzeletemet. Azt az illúziót, amiben szálltam és nem állíthatott meg senki és semmi.
- Mit akarsz? - kérdeztem nem túl kedvesen.
- Te mit csinálsz itt? - kérdezett vissza, miközben tekintetét arcomra szegezte.
- Hintáztam. - rántottam meg a vállam. - És te mit csinálsz itt? Nem máshol kéne lenned? - értetlenül nézett rám.
- Például? - ráncolta össze szemöldökét.
- Például nálunk. Nem gondoltad, hogy el kellett volna köszönni és nem csak úgy lelépni? - mondtam mérgesen és felálltam a hintából. Eldöntöttem, hogy máskor is elfogok ide jönni.
- Gondolkodtam. - mondta egyszerűen.
- Aha. Örülök. - bólintottam. - Most megyek. Sulim van. - elindultam. Mivel az időérzékemet elveszítettem a hinta miatt, így fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet most pontosan az idő, de nem is nagyon érdekelt. De szabadulnom kell tőle.
- Még van időd. - fogta meg a kezem, hogy ne tudjak elmenni.
- Szeretek előbb ott lenni. És még Dasyvel megbeszéltem, hogy előbb találkozunk. - improvizáltam egy hazugságot.
- Dasy Louissal megy a sulihoz. - mondta összeráncolt szemöldökkel.
- Hupsz. Akkor rosszul emlékszem. - rántottam meg a vállam. Szóval Dasy Louissal van. Ahha... Érdekes. Tán nem alakul valami köztük?
- Mi a bajod valójában? - tért a lényegre.
- Semmi. - mosolyogtam halványan.
- Látom. - nézett rám keményen.
- Na ugye! Ha látod, akkor semmi gond. - mosolyogtam. - De most megyek. - kirántottam kezemet az övéből és elindultam. Másodszorra.
- Alison! - és megint megfogta a kezem. Kezdett felmenni a pumpa.
- Mit akarsz? - fordultam felé dühösen.
- Mond el, hogy mi a baj!
- Ez most kérés volt vagy parancs? - húztam fel egyik szemöldököm a homlokom közepére.
- Mindkettő. - fújtatott most már ő is dühösebben.
- Oh. Szóval így állunk? - mondtam. - Akkor tisztázzunk valamit! Te nem parancsolgathatsz nekem. Ahhoz meg semmi közöd, hogy miért vagyok itt és mit csinálok. Most már tényleg nem érdekelsz Harry. Megint lelépsz egy szó nélkül. Hát gratulálok. Sikerült végleg elbasznod mindent. - mondtam elég mérgesen. Szerencsére a düh leplezte a csalódottságot és a megbántottságot a hangomban.
- Tehát ez a baj. - fújta ki a levegőt. Mintha megkönnyebbült volna.
- Hah. Istenem! Hogy lehettem ennyire idióta?! Hittem neked. Elhittem amiket az este mondtál, de megint átvertél. Nem. Ebből elég! Többet nem fogsz. Békén fogsz hagyni! Te mész jobbra én meg balra. És akkor mindenki boldog. - jelentettem ki, ami már megfogalmazódott bennem reggel óta. El kell felejtenem mindent ami vele kapcsolatos, beleértve őt is. És ehhez az kell, hogy többet ne is lássam. Az lesz a legjobb.
- Nem mindenki. - nézett mélyen szemembe. Nagyot nyeltem. A kemény álcám kezdett imbolyogni, de próbáltam tartani magam.
- Mert ki nem? A főnökeid? - szűrtem fogaim között.
- Nem. - rázta meg a fejét, ezzel göndör tincseit még jobban szétborzolva. - Én. - hangja gyengéd volt. Tett egy lépést felém. Légy erős Alison! Ne hagyd, hogy levegyen a lábadról! Megköszörültem a torkom.
- Ha így lenne, nem mennél el egyfolytában. - próbáltam kemény hangot megütni, de nem nagyon sikerült.
- Azért jöttem el, mert gondolkoztam. A tegnap történteken. Sok minden történt és át kellett gondolnom őket. - jött még közelebb. Már fél méter se volt kettőnk között. Hátrálnom kellett volna de nem voltam rá képes. Megmerevedtem.
- És... És ezért ott kellett hagynod?. - nem tudom, hogy kérdésként vagy inkább kijelentésként hangzott. Tenyerét arcomra simította. Keze alatt égni kezdett a bőröm és testemen egy hullám ment végig.
- Melletted nem tudok tisztán gondolkozni. - súgta, majd arcát közelítette az enyémhez. Szeme egész végig az enyémmel volt összefonva. Lassan közeledett. Kíváncsi volt, hogy engedem-e. Nem szabadott volna. De egyszerűen úgy lefagytam, hogy nem tudtam hátrébb lépni. És nem is szerettem volna. Szívem szörnyű vágtába kezdett, mikor megéreztem forró lehelettét arcomon. Zihálva kapkodtam levegő után. Majd az a kis távolság is elfogyott és ajkaink gyengéden találkoztak. Összeforrtak. Kezeim reflexszerűen elindultak és a nyaka köré fonták magukat. Lábujjhegyre álltam és viszonoztam édes csókját. A hasam liftezett. Másik tenyerét - ami nem az arcomat cirógatta - a derekamra tette és még közelebb húzott magához. Mellkasunk összepréselődött. Szorosan öleltük egymást, miközben nyelve vagy az enyém - nem tudom ki kezdeményezett - táncra perdítette a másikét. Forrón táncoltak. Tökéletes pillanat volt. Majd levegőhiány miatt elszakadtunk egymástól. De egyikünk sem engedte el a másikat. Homlokát az enyémnek döntötte.
- Nem mehetsz el mindig. Utána meg nem csókolhatsz meg, ezzel elintézve és jóvá téve mindent. - suttogtam szemébe nézve.
- Nem fogok. - ígérte. Bólintottam. Arcán megjelent az a szexy féloldalas mosoly és apróbb csókot nyomott ajkaimra. - Menjünk. Elkésel. - mondta. Megfogta a kezem. Összefűzte ujjainkat és elindultunk. Nem tudom, hogy most mi van velünk. Együtt vagyunk-e vagy nem. Nem tudom, hogy ki is ő és milyen valójában. Hogy ez e az igazi arca amit nekem mutat. De ezek most mind nem számítottak. Csak az, hogy boldog vagyok.