"Már csak ő hiányzott..."

Sziasztook! :D Ne haragudjatok, hogy késtem, csak elkezdtem dolgozni és az első alkalom kiszívta belőlem az energiát.. :) De itt a rész. Nagyon nagyon köszönöm a díjakat!! :D Te jó ég!! :D Nem gondoltam volna, hogy már most így az elején kapok majd *.* Te atya úr isten, még mindig alig tudom felfogni :))  Majd ha rájövök hogyan tudom kitenni őket, akkor ki fogom tenni *.* :DD Köszönöm szépen a komikat és a 9 feliratkozót. :DD Jó olvasást ;) :D És írjatok nyugodtan továbbra is és iratkozzatok fel :DD Még egyszer köszönöm nektek *.* <3 Élvezzétek a nyarat! :DD 

Kata Xoxoxox

Ui: Képet nem kötök ehhez a részhez, mert nem tudom milyen illene ide. Remélem nem baj :))

14. fejezet

Szembe találtuk magunkat Dasyvel és Louissal. Dasyvel rögtön találkozott tekintetünk. Szeme ezt mondta : "ÚÚr isteen, de aranyosak vagytook! " . Erre én is válaszoltam. "Ti is." Mosolygott ő is és én is. Hát igen. Már nagyon rég óta barátnők vagyunk, ezért tudunk mi ilyet is.

- Sziasztok. - köszöntem, mintha meg sem történt volna a mi kis "beszélgetésünk". 

- Sziasztok. - lépett hozzám Louis. Szeme most is huncutul csillogott - mint mindig - és arcán is egy nagy mosoly terült szét. Váltottunk két puszit, majd Harryvel lekezelt. Dasy megölelt. 

- Nagyon aranyos. - súgta oda bizalmasan, amikor még mindig szorított magához. Utalva ezzel Louisra.

- Igen. Látszik, hogy tetszel neki. - súgtam én is. Tudom, hogy ha a fiúk elmennek, akkor a nyakamba fog csimpaszkodni és visítozva ugrálni össze-vissza. Már most is alig tudja visszafogni magát. De azért remélem nem akar most kitörni... Visszaálltam Harry elé. Kezeit derekamra tette és fejét a vállamra hajtotta.
- Na? - mosolygott ránk Louis sunyin.
- Mi na? - kérdeztem értetlenül.
- Együtt vagytok? - szeme csillogott és cikázott köztem és Harry között. A kérdésére lehajtottam a fejem, mert éreztem hogy a vér odatódul. Szerintem a rákkal vetekedtem a legvörösebb szín első helyezéséért. Nem szóltam semmit. Feszülten vártam Harry válaszát. Éreztem, hogy elmosolyodik.
- Hát ezt még így nem mondta ki egyikünk sem. - felelte a kérdésre. Én még mindig nem szólaltam meg, de talán már nem vagyok annyira vörös - de azért még dobogós lennék - ezért a biztonság kedvéért még mindig elrejtettem a fejem a hajam mögött.
- Hm... - hümmögött Louis. Gondolom a válaszon gondolkozott. - És mikor mondjátok ki? - na oké. Itt teljesen kész lettem. Az izmaim megfeszültek a feszültségtől. Hiszen én sem tudom. Mi akkor most együtt vagyunk? Vagy nem? Vagy csak "játszunk/játszik"? Ki tudja? Mert én nem. Már semmit sem tudok. Leheletét megéreztem a fülemnél.
- Nyugi. - súgta olyan halkan, hogy csak én halljam. Gondolom érezte, ahogy megfeszülök a karjaiban. Belepuszilt a nyakamba. Ha ezt ellazítónak szánta, hát sikerült. Teljesen ellazultam. - Nem tudjuk Louis. - mondta már normális hangon, Louis kérdésére válaszolva. Hát, hogy őszinte legyek, kicsit csalódtam. Nem erre a válaszra vártam...
- Értem haver. Csak kérdeztem. - mondta Louis jókedvűen. Most már én is felnéztem. Dasy kereste a tekintetem. Meg is találta. Szomorúan nézett rám. Ő tudja, hogy ez a válasz kicsit rossz érzéssel tölt el. Halványan elmosolyodtam, hogy megnyugtassam.
- És Louis. - kezdtem bele. - Ti hogy álltok? - mutattam ujjammal kettőjükre. Egy kis bosszú. Dasy elvörösödött. Tudom milyen érzés... Sajnálom, hogy Dasyn is csattan a bosszúm, de azért kíváncsi is vagyok.
- Hát izé... - vakargatta zavarában a fejét Louis. Harry halkan felnevetett a nyakamnál. Forró leheletétől megborzongtam és én is elmosolyodtam. - Még mi sem tudjuk. - mondta ki. Dasyre néztem. Ő ezt nem sajnálta. Akkor ezek szerint ők tényleg nem tartanak ott ahol mi. Talán még nem is csókolóztak. Na majd ki kell faggatnom Dasyt.
- Na lányok nekünk mennünk kell. - csapta össze mosolyogva a kezét Louis.
- Oké. - mondtuk egyszerre Dasyvel. Harry elengedett és maga felé fordított. Arca közelítette az enyémhez. Kezem a nyaka köré fontam, míg ő a derekamon pihentette az ő tappancsait. Gyengéden csókolt. Louis hujjogott és füttyögött. Remek. Most biztos az egész suli felénk néz. De most valahogy ez sem érdekel. Elvoltam foglalva egy ajakkal, ami éppen az enyéimet édesgette. A pillangóim szörnyű repülővágtába kezdtek. Vajon mikor fognak ezek elmúlni vagy elfáradni? Nem mélyítettük el a csókot, mert azért mégis a suli területén vagyunk. Mikor elszakadtunk egymástól, kaptam még egy apró puszit az arcomra és elengedett. Louis elköszönt tőlem és Dasytől is (egy aranyos puszit kapott az arcára) majd elmentek. Körbenéztem. Tényleg elég sokan néztek minket. Valaki lenézően és valaki irigykedően (?) . Hát nem nagyon foglalkoztunk velük. Elindultunk a lépcső felé, ám egy gúnyos nevetés megállított. A hátunk mögül jött. Kérdőn fordultam hátra. Shelly állt előttünk a csatlósaival. Ő a pom-pom csapat kapitánya és a suli "menő, legdögösebb" csaja. És nagyon szeret velünk kötekedni. Sokat mutató rózsaszín póló (azt is mutatja, amit nem kéne... ) és egy fehér igen csak mini szoknya volt rajta. Szőke hosszú haja a derekáig ért. Tipikus pláza barbiee. Már csak ő hiányzott...
- Ki volt ez a fiú Alison? Tán nem lefizetted, hogy veled mutatkozzon? - kérdezte gúnyosan nevetve. Mivel ő nevetett, ezért a csatlósoknak is kötelező volt nevetniük. Megforgattam a szemem.
- Talán neked le kell fizetned egy fiút, hogy kibírjon akár 5 percig is, de nekem nem kell. - mondtam mosolyogva. Abba maradt a nevetés.
- Mit képzelsz? Nem is ismersz. Az egész iskola értem harcol. Minden fiú engem akar. - mondta keményebben.
- Igen biztosan. Jól megdugnak és ott hagynak. Ha így kipakolod magad, ezzel csak eladod saját magad és a tested. Mindenkinek Csak Arra kellesz. Semmi másra. - rántottam meg a vállam flegmán. Nem fogom magam hagyni.
- Nem tudsz te semmit! - szinte már hisztérikusan kiabált. Ezzel bekönyveltem magamnak, hogy én "nyertem". Az sokkal jobb, hogy sikerült felidegesítenem a nemtörődésemmel.
- Ha ennyire idegesít a dolog, akkor te is így gondolod. - mosolyogtam kedvesen.
- De legalább engem helyes pasik keresnek. - szinte már vörös volt a feje. Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek. Dasy is halkan felnevetett mellettem.
- Nem neked kell tetszenie. Senki nem kíváncsi a véleményedre.
- Ohh dehogy is nem. Ők itt csak azt csinálják vagy hordják, ami nekem tetszik. - mutatott az 5 pótkocsira.
- Hm. Mert ez a feladatuk. Ezért tartod őket nem? Hogy ne legyél egyedül. - mosolyogtam teli pofával.
- Nem. Ők a barátnőim. - üvöltötte.
- Te tudod. - rántottam meg a vállam. - Nem érdekel, hogy kik a barátaid. Az a te dolgod.
- Igen az enyém. - bizonygatta.
- Okééé. - húztam el a végét. - Akkor mi most megyünk is órára. - mutattam hátam mögött lévő sulira és készültem felmenni a lépcsőn.
- Ne hidd, hogy az a srác sokáig marad melletted. - kiáltott utánam. Megtorpantam és visszafordultam.
- Tessék? - kérdeztem döbbenten.
- Nem fog sokáig melletted maradni. Nem fogja sokáig bírni melletted. - tette önelégülten csípőre a kezét.
- Nem tudsz semmit. És ha mégis így lenne, akkor sem a te dolgot. - hangom keményebb lett.  Dasy nyugtatóan megfogta a kezem.
- Az apukád mit szól hozzá, hogy egy ilyen fiúval jársz? - kérdezte tűnődést játszva. Megdermedtem. - Ja várj. Hiszen nem is tudhatja! Mert meghalt. És ki tehet róla? TE! - szavai késként szúrtak a mellkasomba. Először elöntött a fájdalom, de az hamar átváltozott idegességre. Nyugalmat erőltetve az arcomra, elé léptem. Majd megpofoztam. Jó nagyot csattant. A tenyerem zsibbadt is egy kicsit.
- Te ne merd az apámat a szádra venni! Megértetted?! - kiabáltam. Kezeim remegtek és újabb pofonért viszkedtek. Az oldalam mellett ökölbe szorítottam őket. Mindenki döbbenten nézett rám. Egy kör közepén találtam magam. Mindenki kíváncsian és döbbenten nézett minket, hogy mi fog kialakulni. Dasy ijedten a szája elé tette kezeit. Én nem vettem le a szemem Shelly döbbent arcáról. A kezem nyoma ott vöröslött az arcán.
- Te kis kurva. Ezt visszakapod. - köpte a szavakat, majd a hajamba markolt a kezével és húzkodta. A fejbőrőm égett, de nem törődve vele a könyökömet a hasába mélyesztettem. Ő összegörnyedt és elengedte a hajam.
- Ilyet ne mondj többet, mert nagyobbat kapsz! - fenyegettem kemény és elszánt hangon. Nem voltam az a verekedős típus, de ha úgy éreztem hogy valaki megérdemli akkor ütöttem. Ő is ott ütött, ahol a legjobban fáj. Szememet marták a könnyek, de nem engedtem utat nekik. Nem adom meg neki ezt az örömöt, hogy sírni lásson. Nem szólt semmit. Talán azért mert annyira fájt neki a kisebb ütés - direkt nem erősebbet adtam, hogy azért ne legyen semmi baja, de pláza cica, neki az is fáj, ha letörik a körméből egy darab - vagy csak nem tudott mit mondani. Elfordultam tőle és elindultam a lépcső felé. Sokan susmogtak, de nem törődtem velük. Dasy jött utánam. Ekkor kicsapódott a bejárati ajtó és az igazgatóhelyettes jött ki. Körbenézett.
- Mi történik itt? - kérdezte szinte üvöltve. Hát igen. Elég idegbeteg legtöbbször.
- Igazgatóhelyettes asszony. Alison megütött. - nyávogott Shelly. 
- Igaz ez Alison? - nézett rám döbbenten az igazgatóhelyettes. Mielőtt mondtam volna valamit, Shelly mellém jött.
- Tessék megnézni. Meglátszik a keze nyoma. - mutatott "fájdalmas" arccal a vörös kézlenyomatomra, ami szépen díszítette arcát. A helyettes közelebb lépett és szemügyre vette.
- Alison. Miért csináltad ezt? - kérdezte felém fordulva.
- Olyat mondott, amit nem kellett volna. - sziszegtem fogam között.
- Mit? - kezdett mérges lenni.
- Hogy az apám miattam halt meg. - halkult el a hangom. Megint végigsöpört rajtam a fájdalom. Shelly nem tudhatta volna, de mivel az apja annál a cégnél dolgozott, mint az enyém így tudja, hogy balesetet szenvedett. És hogy én is a kocsiban ültem. Azt hogy az én hibám, ő találta ki. De pont beletrafált.
- Akkor sem kellett volna verekedni! - kiabált az ig. helyettes. Na persze még az én hibám, hogy megvédem magam. Nem szóltam semmit.
- Igazgatóhelyettes asszony, büntesse meg Alisont. Megütött, pedig csak kedves és megértő akartam lenni. - nyávogott Shelly. Legszívesebben megint lekevertem volna neki egy pofont, de helyette csak ökölbe szorítottam a kezem. Körmömet belevájtam a tenyerembe.
- Igen. Ez lesz. - bólogatott az ig. helyettes. Elöntött a méreg. Ezt nem hiszem el.
- De Shelly is bántotta. Megtépte. - próbált védeni Dasy.
- Csak önvédelemből tettem asszonyom. - hárított rögtön Shelly. Kezemet már olyan erősen szorítottam, hogy ujjaim elfehéredtek.
- Nyugalom Shelly. Te nem kapsz büntetést. - mosolygott rá az ig. helyettes. Hát igen. Akinek az apja nem kis összeggel pénzeli a sulit, az kivételes.
- Mindenki menjen órára! - üvöltötte. - Alison, te velem jössz! - parancsolt rám. A tömeg oszlani kezdett. Valaki a sportcsarnok felé vette az irányt, valaki a suli épületébe. Shelly visszafordulva kárörvendően mosolygott rám, majd ő is eltűnt az ajtó mögött. Most már semmivel sem törődve csak álltam ott ahol eddig is. Dasy feszülten és szomorúan nézett rám. Ő egy lépést sem tett semerre sem.
- Te is Dasy! Irány órára! - parancsolta az ig. helyettes.
- Szeretnék Alisonnal menni. Tanúként.
- Szó sem lehet róla. Húzzál órára! - csattant keményen az ig, helyettes. De kedves... Dasy megsimította a kezem és bement az épületbe.
- Gyerünk! - mutatott előre az asszonyság. Megadóan sóhajtottam egyet és bementem előtte a suliba. Az igazgatói iroda felé vettem az irányt. Ő mögöttem jött. Tán nem hiszi azt, hogy elfutok és megszökök? Te atya ég! Ez a nő nem normális. Bekopogtam az ajtón. Egy hangos "gyere be!" után benyitottam. Az igazgató úr az asztala mögött ült és valami papírt olvasott. Amikor felnézett rám, megdöbbent. Úgy nézett ki, mint egy igazi igazgató. Nagy keretes szemüveg, felül kopaszodó fekete haj - néhol felbukkan pár ősz hajszál - barna kockás kötött pulcsi és barna szövetnadrág. Kedves ember. Szereti a gyerekeket az igazgatóhelyettes asszony helyett is. Ő ki nem állhat minket. Csak akkor tudnám, hogy miért dolgozik iskolában, ami tele van gyerekkel?!
- Jó reggelt. - mosolyogtam halványan. Mögöttem becsúkódott az ajtó. Hátra néztem. Az asszonyság mellém lépett.
- Mi történt? - kérdezte az igazgató. Hát igen. Egyszer voltam itt és akkor is csak papírt intézni. Még nem kerültem bajba eddig.
- Verekedett az iskola előtt. - dünnyögte a mellettem lévő banya.
- Igaz ez? - nézett rám elkerekedett szemmel az igazgató, megerősítést várva. Bólintottam egyet. - Hogy történhetett ez? - kérdezte még mindig engem nézve, a banyáról tudomást nem véve.
- Shelly mondott valamit, amivel nagyon megbántott és felidegesített. Ezért megpofoztam. - vázoltam fel a történteket.
- Mit mondott? - tudakolta, teljes figyelmét rám szegezve.
- Hogy az apám miattam halt meg. - sütöttem le a szemem. Ő ismeri a történetet. Az iskolában nagyon sokan még azt sem tudták, hogy apu meghalt. Most már mindenki tudja, Shellynek köszönhetően. Az igazgató is csak onnan tudja, hogy anyu szólt neki, mert a kórházban kellett töltenem 1 hónapot.
 - Sajnálom Alison. - nézett rám sajnálkozóan.
- De ez akkor sem adhat arra okot, hogy verekedjen! - kelt ki magából hevesen a banya.
- Tényleg nem szabadott volna megütnöd Shellyt. - mondta az igazgató is. - Sajnos a verekedés büntetéssel jár. - nézett arcomra az igazgató. Bólintottam egyet, mondván hogy értem.
- Na. Ez a beszéd. - mondta önelégülten a banya. Megint felment a pumpa de türtőztettem magam.
- A büntetésed pedig... - kezdte az igazgató. Feszülten vártam, hogy folytassa. De ő gondolkozott. Csak nem csaphatnak ki emiatt ugye? Vagy mégis? Fél perc után az igazgató rám nézett és szólásra nyitotta a száját.