A semmiben lebegve

Sziasztok Drágák! :)) Tudom, azt mondtam, hogy hétfőn hozok részt, de az idő ellenünk dolgozik így a szobában kuksolunk így gondoltam megírom és felteszem nektek. :)) Talán így enyhítek a gonoszságomon. :)) Köszönöm a kommenteket. Ezek adtak erőt arra, hogy írjak. Megmutattátok, hogy érdemes írnom, mert olvassátok és szeretitek a "művemet". Köszönöm nektek! :)) Kérlek továbbra is írjatok nekem!! :)) 

Kata xoxoxo

18. fejezet

Úgy ütöttem, hogy észre sem vettem, hogy a keze hátra nyúl. Egy egyszerű kézmozdulattal a földön végeztem.
- Alison. - hallottam a rekedt hangot, amit annyira szeretek. A hang irányába kaptam a fejem. Harry bizonytalanul, de a lábán állt.
- Harry. - kiáltottam én is. Felálltam és odafutottam hozzá. A kés a vállából állt ki. Egy kicsit megkönnyebbültem, hiszen nem a szívébe vagy más végzetes helyre szúrta az az állat.
- Mit csinálsz itt? - lihegte Harry. Megráztam a fejem. Amikor szólni akartam volna, Harry megmozdult. Olyan gyors volt, hogy szinte nem is láttam, ahogy ellép mellettem és a háta mögé lök a kezével. Védelmezett. A testével. A fickó kezébe másik kés volt. És felénk tartott. Hallottam, hogy Harry nehezebben veszi a levegőt és hogy alig áll a lábán. A kés megint Harryhez közelített. Harry felemelte a kezét és elütötte az ellenfele kezéből a kést. Majd egy jobbost húzott be az illetőnek.
- Maradj itt. El ne mozdulj innen! - szólt rám Harry, majd a fickó felé lépett. A fickó megfogta a kés markolatát, ami Harryből állt ki és még mélyebbre nyomta. Felsikítottam. Harry nem kiáltott fel. Az arcát nem láthattam, de a teste megfeszült így tudom, hogy fájt neki. Hát hogy a fenébe ne fájna neki. A minket körülvevő üvöltő emberek hangját már nem is hallottam. A szívem úgy dobogott, hogy a fülem zúgott tőle, így minden hangot kizárt. Az adrenalin cikázott az ereimben. Valamit tennem kell. De mit? Miközben kattogott az agyam, láttam, hogy Harry beüt egyet a fickó gyomorszájába. Az összegörnyedt a fájdalomtól. Harry ezt kihasználva megfogta a kopasz fejet és lent tartotta, amíg a térdével fel nem rúgott, ezzel jól arcon találva ellenfelét. Az még lábon maradt, de Harry most a hasába térdelt. A fickó még állt egy darabig, majd térdre rogyott és eldőlt. Harry felém fordult. A mellkasán végigfolyt a vér, ami a vállából szivárgott, elég gyorsan és nagy mennyiségben. Odarohantam hozzá.
- Istenem. Harry. - súgtam. Most mit tegyek? Nem húzhatom ki, mert akkor még jobban vérezni kezd.
- Alison. Alison nézz rám. - kért erőtlen hangon. Felnéztem rá. Szeme nem csillogott, és az élénk zöld helyett szürkés, fakó zöld nézett vissza rám. - Sajnálom. - súgta, majd megtántorodott.
- Ne! - szóltam rá erélyesebben. Szeme még mindig nyitva volt és még mindig állt, de egyre bizonytalanabbul. Túl sok vért veszített. Louis termett mellettem. Megfogta Harry kezét és átvetette a vállán. Pont úgy ahogy én segítettem Mikenak. Mintha azóta évek teltek volna el és nem csak 1 óra.
- Gyere! Elvisszük innen! - kiabált rám Louis. Gyorsan összeszedtem magam és Harry másik oldalára léptem, hogy ugyan úgy tudjak segíteni, mint Louis. A tömeg elcsöndesedett.
- Húzzanak már az utunkból a kúrva életbe!! - kiabálta Louis, amikor nem mozdultak előlünk az emberek. A tömeg megmozdult és utat engedett nekünk. Harry motyogott valamit, de az újra kezdődő hangzavar miatt nem értettem. De most nem is ez a fontos. Hanem hogy kivigyük innen. Beültettük Louis autójának a hátsó ülésére. Én beültem mellé. Nem akartam egyedül hagyni Még úgy sem, hogy 1 méter sem választott volna el minket, ha én az anyósülésre ülök. De most az is soknak számított. Nagyon soknak. Louis a vezetőülésbe ült és beindította a motort. Óvatosan megpróbáltam Harryt lefektetni. Felnyögött, de végül is sikerült elfektetnem. Fejét az ölembe tettem és simogattam a haját. Becsukta a szemét. Légzése zilált volt.
- Harry. Maradj velem érted?! Nyisd ki a szemed. Hallod?! - mondtam kétségbeesetten. Harry lassan kinyitotta szemeit. - Maradj velem oké? Nézz engem. Ne csukd be a szemed. - kértem. Nem tudtam sokat a gyógyításról, de annyit eltanultam anyutól, hogy ha valaki sok vért veszít, beszéljünk hozzá és tartsuk ébren. A miértek most nem jutottak eszembe. Szememet ellepték a kitörni kívánkozó könnyek, de nem engedtem utat nekik. Most nincs itt az ideje. Gyors ötlettől vezérelve lekaptam magamról a Miketól kapott pulóvert és óvatosan, kicsit remegő kezekkel megpróbáltam a kés köré tekerni, hogy elállítsam a vérzést. Kezemet a pulóverre nyomtam. Harry felnyögött.
- Nyugalom. Nyugodj meg! Mindjárt jobb lesz. Ígérem. - mondtam, miközben egyre jobban szorítottam a pulóvert. Éreztem, hogy kezd átázni. A franca!
- Louis! Még mennyi idő? - kérdeztem kétségbeesetten.
- 5 perc. - hallottam a feszült hangot.
- Harry nézz rám! - fogtam meg másik kezemmel az arcát. - Nézz rám! - mondtam hangosabban. Lassan rám emelte tekintetét. - Figyeld ide! Nemsokára odaérünk hallod? 5 perc. Csak addig maradjon nyitva a szemed! Ne csukd be! - kérleltem szinte már könyörgően.
- Alison. - mondta nagyon rekedt és halk hangon. A szemébe néztem. - Sajnálom. - lehelte, majd lecsukódtak szemei.
- Nem Harry!! Nyisd ki a francba is!! Hallod?! Nézz rám!! Kérlek!! - szinte már kiabáltam, annyira pánikba estem. Louis egy pillanatra hátra nézett. Aggodalom és feszültség sugárzott szemeiből, de gyorsan vissza is kapta a fejét az útra. Hallottam, hogy a motor felbőg és gyorsabban megyünk.
- Harry kérlek!! - kértem remegő hangon, könnyek között. Már nem volt erőm visszatartani ezeket a fránya könnyeket. Egy kicsordult a többi meg jött utána, gondolván, ha az egyiknek megengedtem, akkor a többinek is. Pedig nem akartam. Nem akartam sírni. Nem vagyok olyan erős, mint gondoltam. Egy ismerős kezet éreztem az arcomon. Kinyitottam szemeim és az ölembe fekvő fej felé néztem. Szeme nyitva volt. Arca falfehér, de kezét mégis az arcomra tette és letörölte a könnycseppeket.
- Ne sírj. - súgta halkan.
- Harry kérlek! - szipogtam. Mérges  voltam magamra, hogy ennyire gyenge vagyok. Nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Harry keze erőtlenül hullott le az arcomról, mintha csak ennyi ereje lett volna. Az orromat megcsapta a vasas, rozsdás szag. A vér szaga. Harry vérének szaga. A gyomrom felkavarodott. A szívem összeszorult és úgy éreztem, hogy menten kettészakadok. Szeme félig csukva volt, de szempillái alatt még lehetett látni a fakó zöld szempárt, ami az arcomat vizslatta.
- Nem érdemlem meg, hogy jobban legyek. Csak fájdalmat okozok neked és mindenkinek körülöttem. - mondta erőtlen, fáradt hangon.
- Ilyet ne mondj!! Senki nem érdemli meg ezt!! Te sem!! Ilyet még csak ne is gondolj!! - ripakodtam rá. A szívemet mintha nyomkodnák, mint egy sípolós kacsát szoktak nyomkodni, ütögetni, megtaposni a gyerekek, hogy hápogjon.
- De így van Alison. Téged is bántottalak. - szeme kezdett lecsukódni.
- Harry ezzel most ne törődj! Ne beszélj! Csak tartsd nyitva a szemed oké? Mindjárt ott vagyunk. Jobban leszel. - súgtam fülébe, miközben arcát simogattam. Lélegzetei egyre rövidebbek és ritkábbak lettek. A páni félelem kezdett úrrá lenni rajtam. Nem veszíthetem el!
- Harry maradj velem!! Hallasz?? Maradj ébren!! Muszáj! - kiabáltam rá, miközben finoman az arcát pofozgattam. A szempillái megremegtek, de nem láttam a zöld villanást. A fenébe!
- Louis!! - mondtam kétségbeesve.
- Mindjárt ott vagyunk. 2 utca. - hangja feszült volt és kemény, de mégis ki lehetett belőle hallani az enyhe remegést.
- Hallottad Harry? 1 perc és ott vagyunk! Tarts ki kérlek! - mondtam, miközben már két kézzel szorítottam a sebre a pulcsit. Már teljesen elszínesítette a vörös szín. A kezeim remegtek, olyan erővel szorítottam. A kocsi leállt. Kissé megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Louis kipattant a kocsiból és a hátsó ajtót is kitárta. Nagy nehezen sikerült Harryt kiemelni a kocsiból. Louis ugyan úgy segítette, mint amikor kihoztuk abból a mocskos raktárból és én is mellé léptem. Erőtlen kezét áttettem a vállamon. Körbenéztem, de kórház helyett csak kertes házak álltak. A félelem borzongva futott végig gerincemen.
- Louis miért nem kórházba vittük?? Csak ott segíthetnek rajta! - mondtam kétségbeesetten, miközben cipeltük Harryt egy sárga, itt-ott megkopott falú ház felé.
- Itt is segítenek rajta. - mondta. Az ajtó előtt megállva hosszan, türelmetlenül nyomta a csengőt. Fél perc múlva az ajtó kitárult és egy barna hajú, szemüveges férfi állt előttünk. Meglátta Harryt. Szeme elkerekedett de gyorsan magához tért.
- Hozzátok be! - invitált be minket. Nem tudtam hol vagyunk. De most nem is érdekelt. Csak Ő jobban legyen. Bíztam Louisban és a döntéseiben. Harry a legjobb barátja. Biztos a legjobbat akarja neki ő is. Egy ajtó felé mentünk. Louis egyik kezével kitárta az ajtót. A szobába belépve, egy kórházi kórterembe csöppentünk. Legalábbis teljesen úgy nézett ki.
- Fektessétek az ágyra! - mondta az ismeretlen férfi. Louissal megtettük amit kért. Harry már nem volt eszméleténél. Próbáltam nem zokogva kirohanni innen. A férfi gyakorlott mozdulatokkal kapcsolta Harryt a gépekre. Pittyegés hangja csapta meg a fülem. Megborzongtam. Erre a hangra előjöttek a képek, amikor még én feküdtem kórházba és sirattam aput. Megtántorodtam és nem álltam meg a falig. A falnak vetettem a hátam és küzdöttem, hogy a lábaim ne hagyjanak cserben. A lélegzetem felgyorsult, a szívem majd kiugrott a mellkasomból, mintha így akarna megszabadulni a fájdalomtól, ami a mellkasomat nyomta.
- Alison. Menj ki. Nagyon rosszul nézel ki. - erőltetett halvány mosolyt az arcára Louis. Megráztam a fejem.
- Maradni akarok! - feleltem fojtott hangon. Louis bólintott és Harry felé fordult. A férfi éppen most húzta ki lassan a kést Harry vállából. A vér lecsöppent a földre. Egyre több csepp követte, így egy nagy tócsát alkotva értek földet. Harry vére. Az ő vére van a földön és mindenhol. A vér ellepte a szemem. Csak vért láttam. A szoba, Louis és az ismeretlen férfi is eltűnt. De még Harry is. Csak a vér maradt. Egy csepp nagy hanggal fejezte be útját és ért földet, ezzel egyre nagyobb tócsát keltve. Semmit nem hallottam, csak hogy cseppen a vér. A mellkasom összeszorult. Nem jutottam oxigénhez. Mintha a vér bedugaszolta volna a számat és az orromat, hogy ne tudjak levegőt venni. Becsuktam a szemem és összeszorítottam a szemhéjam, hogy kizárjam a vért, de nem sikerült. Csukott szemmel is ugyan azt láttam, mint nyitott szemmel. Vért. Valami a kezemhez ért. Majd az arcomhoz. Megfagytam a rémülettől. A vér engem is elakar lepni. Maga alá akar temetni.
- Alison! - hallottam a nevem, de olyan tompán, hogy azt hittem, hogy csak képzelem. Majd egy kisebb, de mégis határozott ütést éreztem az arcomon. Ez kissé észhez térített. Kinyitottam a még mindig összeszorított szemem. Aggódó kék szempár nézett rám. Levegő után kaptam. Mintha percekig nem jutottam volna levegőhöz, a tüdőm úgy követelte az oxigént. Kis időbe telt, amíg picit lecsitult a lélegzetem és a szívem sem dörömbölt annyira a mellkasom falán.
- Menj ki kérlek! A végén még téged is ápolni kell. - mondta gyengéd hangon Louis. Erőtlenül bólintottam egyet és elindultam az ajtó felé. Mintha gumiból lettem volna. A lábaim erőtlenek voltak, de mégis megparancsoltam nekik, hogy induljanak el és ne álljanak meg. Kinyitottam az ajtót. A csipogás újra a fülembe költözött. Most erőnek erejével toltam el magamtól a rémképeket. Mielőtt kiléptem volna a szobából hátranéztem. Louis úgy állt előttem, hogy ne lássak rá az ágyra, ahol Harry fekszik. Talán jobb is így. Talán megint rosszul lennék. Egy kisebb sóhaj hagyta el ajkamat, majd kiléptem a szobából. Louis biztatóan nézett a szemembe. Próbáltam egy mosolyt erőltetni a arcomra, de egy fintor lett belőle.
- Jól vagy? - kérdezte Louis miközben arcomat fürkészte.
- Igen. - hangom távolinak és erőtlennek hallottam. Bólintott egyet, majd egy halvány mosoly kíséretében becsukta az ajtót, ezzel egy határt létrehozva köztem és Harry között, amit most nem léphettem át. Erőltetett léptekkel mentem a sárgás kanapéhoz. Most volt időm megnézni, hogy milyen házban is vagyok. A falak halványsárgák - árnyalatban közelebb volt a fehérhez - voltak. A bútorok olyan színekben pompáztak, mint a kanapé. A nappaliból nyílt a konyha ajtaja. A két szobát elválasztó falon, volt egy lyuk, ami egy asztal fölött (olyan mint amilyen a discokba szokott lenni) volt, és a konyhára nézett. ezzel egy pultot képezve. A falakat festmények díszítették. A tévé a fal és a kanapé között terpeszkedett, szorosan a falhoz tolva. Nagyon otthonos volt. Leültem a kanapéra. Puha és kényelmes volt. Nagy erővel tört rám a kimerültség és a fáradság. Elfeküdtem a kanapén. Felhúztam a térdeimet és a mellkasom elé szorítottam, mintha így kordába tudnám tartani a fájdalmat, hogy ki ne törjön. Kezemet az arcom elé tettem és elkezdtem sírni. A könnyek hangtalanul és fáradhatatlanul folytak végig arcomon. Beletörődve engedtem őket útjukra. Már nem volt erőm küzdeni ellenük. A fáradság maga alá akart gyűrni, de ellen álltam neki. Még nem aludhatok el, amíg nem tudom, hogy van Harry. Nem aludhatok békésen, amíg ő lehet, hogy az életéért küzd. A képek erőszakosan fúrták magukat a fejembe és nem távoztak onnan. Előttem volt, ahogy Harryt leszúrják, ahogy elém áll, hogy megvédjen testével. Ahogy a kocsiban feküdt az ölemben. Ahogy erőtlen hangon bocsánatot kért, ahogy ostorozta magát. Ezek a képek váltogatták egymást, és mint egy videó peregtek le előttem és kezdte elölről. Nem bírtam leállítani. Nem volt stop gomb. Teljes elkeseredésemben próbáltam aludni, reménykedve, hogy így eltűnnek a fájdalmas képek. Becsuktam a szemem. Az álom csak nem jött a szememre, de ébren sem voltam. Mintha a kettő között lebegtem volna a semmiben. És vártam a mondatot, amit most a legjobban szeretnék hallani. "Harry jól van. Minden rendben lesz. Aludj nyugodtan!"