Hiányoztál.

 Hy Sweeties!! :))) Hát meghoztam a részt! :)) Ezzel már teljesen meg vagyok elégedve, ami az előző pá részre nem mondható, de köszönöm, hogy azok a részek ellenére is velem tartotok! :) Ezért hoztam egy hosszabb és jobb részt! :)) Köszönöm nektek! :) Élvezzétek a nyarat! :))

Kata Xx.

 

21. fejezet

Louis tényleg megmondta Harrynek, hogy egy ideig ne keressen. És Harry ezt be is tartotta. Több, mint 1 hete nem találkoztunk. És, ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy hiányzik. Nagyon. Minden nap amikor a boltban voltam, néztem az ajtót, hogy mikor lép be rajta, fekete csőgatyába, fekete pólóba, és fekete bőrkabátba. Csibészes mosollyal az arcán. Már-már szugeráltam az ajtót, de nem jött be rajta. Hiányoztak a ragyogó zöld szemek. És a sulihoz is reménykedve, izgatottan mentem reggelenként de mindig csalódtam. Louis minden reggel ott volt - mostanában mindig eljön, mert nem szeretné, hogy Dasy egyedül császkáljon az utcákon (de cuki) - de Harry egyszer sem mutatkozott. A telefonomat még a fürdőbe is magammal vittem, és sosem volt nálam 1 méternél nagyobb távolságra, de nem hívott. És sms-t sem írt. Tudom, hogy én kértem, hogy ne keressen, de hiányzott. Többször is felvettem a telefont, hogy felhívjam vagy írjak neki, de nem tettem. Ki tudja miért... Két napig tartottam magam ahhoz, hogy erős leszek és nem kérdezem meg Louist, Harry hogylétéről. Két napig bírtam. Hát nem vagyok erős az biztos. Szóval azóta minden nap - diszkréten - megkérdeztem Louist. Mindig elmosolyodott és annyit mondott, hogy a dolgokhoz képest jól. Először nem nagyon értettem, de aztán rájöttem, hogy a szúrás miatt mondta. Hát igen. Fájhatott és a lábadozás sem lehet fájdalom mentes. Egy újabb hétfő. Kezd elegem lenni a suliból. Amikor fellélegzek, hogy péntek van, két szabad nap és nagy lélegzetet veszek. Amire kifújom arra meg már újra hétfő és kezdődik elölről minden. Nem értem mi van velem, amikor más bajom nem volt a sulival, csak a többi diák. Végül is ez nem is olyan nagy probléma ugye? Vagy igen? Na mindegy. Elhatároztam, hogy ma fel fogom hívni Harryt. Csak nem most. Majd később. Vagy majd inkább munka után. Igen ez lesz a legjobb. Kiválasztottam a ruhám, feltettem egy kis sminket és kész is vagyok.

Anya készített reggelit mielőtt elment, de most valahogy nem éreztem, hogy éhes lennék. Mostanában nem eszem sokat. Anyám fejében már olyan rémtörténetek születtek, hogy betegségben szenvedek és kövérnek látom magam. Hiába magyaráztam, hogy erről szó sincs, mert teljesen meg vagyok elégedve az alakommal, nem hitte el. Végső esetben kitaláltam, hogy stresszes vagyok. Ami nem is olyan nagy hazugság. Az a hamiskás része, hogy azt mondtam, hogy most a tanárok bekeményítettek és több a tanulnivaló. Elgondolkodva nézett rám. Nem vártam meg a végkifejletet csak felrohantam a szobámba. Remélem azért elhiszi a kis mesém és nem dug be a kórház egyik fehér ágyára. Mert én oda vissza nem megyek! Kitrappoltam a házból. Becsaptam a bejárati ajtót - fogalmam sincs miért csináltam, de jól esett -, majd bezártam.
- Miért vagy ilyen szomorú kedvesem? - kérdezte az öreg néni a szomszédból. Nagyon aranyos néni és szeretem is, de valahogy nem volt kedvem meghallgatni, hogy milyen jó és tökéletes unokája van. Mindig boldogan végighallgatom, de elkapott a búskomorság és ilyenkor, jobb ha távol maradok mindenkitől. Hajlamos vagyok a bunkóság és a szarok a világra stílus felé hajlani.
- Csak a suli dob fel ennyire. - morogtam.
- Jaj kedvesem ne bánkódj. Az én időmben a legtöbb gyereknek nem volt idejük iskolába járni. Dolgozniuk kellett. Kedvesem ez a jobb változat hidd el nekem. - mosolygott kedvesen, miközben húzta maga után a kutyáját. Kis pincsi, akit Bobinak hívnak. Szegény néninek csak ő maradt - az unokáit még sosem láttam itt, de ő mégis magasztalja őket az egekig - és már ő is nagyon öreg egy jószág.
- Köszönöm. - mosolyodtam el halványan.
- Nincs mit kedvesem. - mosolygott vissza.  - Na most sipírc az iskolába nehogy elkéss! - mutatott a suli felé. Elindultam, de újra szólt.
- És ne vágj komor képet. A fiúk a mosolygós lányokat szeretik. És neked nagyon szép mosolyod van kedvesem. Használd ki! - kacsintott. Kicsit meghökkentem a kacsintás miatt, de nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak.
- Köszönöm. - mondtam, majd megöleltem. Nem tudom miért tettem, csak megtettem. A néni kicsit megdöbbent, de visszaölelt. Valamivel jobb kedvvel indultam útnak. Az mp4-em elromlott - persze, hogy pont most... -, a telefonom meg hamar lemerül, ha zenét hallgatok. Így zene nélkül maradtam, ami igen rossz és idegesítő. Amikor megláttam az iskola épületének sziluettjét az a kevés jó kedv is elhagyott. Letörten, alig vonszolva a lábamat haladtam a pokol kapuja felé. Oké lehet, hogy túl reagálom, na de na. Most ilyen kedvem van. Ilyenkor minden rossz és szörnyű. Megláttam Dasyt és Louist ácsorogni a megszokott helyünkön. És igen. Sokkot kaptam. Összefűzött ujjakkal álltak és atya ég! Louis adott neki egy rövidebb csókot. Te agya úr isten! Végre már! Ez a hír máris feldobott. A sokk után elindultam feléjük, majd megint megtorpantam. Egy másik sokk. Úgy éreztem magam, mint aki már két sokkot kapott. Harry (!) állt egy fa árnyékában, ami ott áll közvetlenül Dasyék mellett. A szívem meglódult és úgy döntött, hogy kiszakad a mellkasomból, de csak az után, miután szétverte a bordáimat. A kezeim izgalomtól remegtek és a hasam is neki állt liftezni. Még nem vettek észre. Csak álltam ott, mint egy hülye és néztem, ahogy Harry elneveti magát Louis valami disznó viccén. Gondolom csak disznó vicc lehetett. Louis csak azt tud. Ahogy a gödröcskéi megjelentek. Ahogy a szép fogain megcsillant a nap sugara. Legszívesebben menten elájultam volna, annyira szexi volt ez az összkép, de elég hülyén nézne ki, ha az udvar közepén összeesek egy mosoly miatt. Vagyis nem egy mosoly, hanem Harry miatt. Mondjuk ha női szemmel nézzük, akkor nem is lenne olyan meglepő. Ahogy ott állt, nagy vigyorral az arcán, a szemei csillogtak és ez a fekete szerelés. És ha ez még nem lenne elég, akkor lazán zsebre dugta bal kezét és olyan "húh címlapfotózás van, álljunk be szexisen mégis lazán!" stílusban állt. Nem véletlen, hogy minden iskolába siető - ki tudja miért sietnek - lány jól megnézte magának. De mintha Harry ezt észre sem venné. Talán nem is veszi. Vagy csak hozzászokott. Mély levegőt vettem és elindultam feléjük. Annyira belemerültek a nevetésbe mindannyian, hogy észre sem vettek. Majd Dasy látott meg legelőször. Nagy mosoly terült szét az arcán. Csak úgy ragyogott a boldogságtól. Elengedte Louis kezét, majd elém lépett és a karjaiba vont. Olyan szorosan fogott, mintha több hete nem találkoztunk volna. De én tudom, hogy ezzel próbált erőt adni és tudatni velem, hogy számíthatok rá. Ő is tud Harryről (tegnap mindent elmondtam neki, mikor szombaton ott aludt) csak a veszélyesebb részeket hagytam ki a történetből. Rámosolyogtam. Louis is felém kapta a fejét. Kis aggodalom volt a szemében. De mosolyra húzta a száját és ő is megölelt, majd kaptam két puszit is köszönésképpen. Aztán jött a neheze. Harry felé fordultam. Ő zöld szemeivel fürkészte arcom. Legszívesebben a karjaiba ugrottam volna, de nem tettem.
- Szia. - erőltettem mosolyt az arcomra. Csak reménykedek, hogy nem hallja meg a szívem dobbanásait. - Hogy vagy? - próbáltam cseverésző hangot megütni, de halványan remegett a hangom. A fenébe! Remélem nem vette észre. Nem szólt, csak nézett rám továbbra is. A feszültség egyre nőtt bennem.
- Beszélhetnénk? - kérdezte végül. Bólintottam egyet. Ujjaival gyengéden körbefogta csuklómat és arrébb sétáltunk. Vajon megérezhette a pulzusom? Tudja, hogy menten összeesek, úgy ver a szívem? Megállt, majd elengedte a kezem és felém fordult. Arca komoly volt. Nyeltem egy nagyot.
- Alison. Megértem, hogy mérges vagy és gyűlölsz. És talán hallani sem akarod, amit mondani készülök, de kérlek hallgass meg. - hagyott egy kis szünetet, de mielőtt bármit mondhattam vagy reagálhattam volna, újra belekezdett. - A sráccal ezért tettem azt amit, mert zavart. Zavart, hogy megérintett. Zavart, hogy láttam a csillogást a szemében. Zavart, hogy meg akart csókolni. És zavart, hogy visszamosolyogtál rá. Az meg még jobban zavart, hogy láttam, ahogy megöleled, majd a kezed az arcára teszed. Fura érzés kerített hatalmába és ennek következtében tettem amit. Egy szörnyeteg vagyok. Tudom jól, mert nem gondoltam át. Nem gondoltam rád. Hogy ezzel fájdalmat okozok neked. - annyira hadart, hogy nagyon figyelnem kellet, hogy értsem. Kezét felemelte, de végül vissza engedte az oldalához. - Azért mentem el verekedni, mert olyan mérges voltam magamra, hogy muszáj volt levezetnem a felgyülemlett feszültséget. Gyűlöltem magamat és az életemet. Nem akartam meghalni. Mert tudtam, hogy valamit hátra hagyok. Valamit amit nem szeretnék. - nézett szomorúan de őszintén a szemembe. A pillangóim visszatértek és újult erővel csapkodták a hasfalamat. Nem tudtam tovább tartani magam. Konkrétan Harry karjaiba ugrottam. Még szerencse, hogy jók a reflexei. Ha nem kap el, biztos a földre huppantam volna és most a popómat fájlalnám. Kezeimmel átfontam a nyakát és csípője köré fűztem lábaim.

Arcom a nyakába temettem. Boldogan szippantottam be az illatát, amit olyan rég nem érezhettem már. Kicsit meghökkent, de rögtön viszonozta szoros ölelésem. Arcát a hajamba temette és nagy levegőt vett.
- Nem gyűlöllek. Sosem tudnálak gyűlölni. - mondtam. Hangom kicsit tompította az, hogy arcom még mindig a nyakába fúrtam, de így is biztos hallotta.
- Hiányoztál. - súgta olyan halkan, hogy alig hallottam. Meglepődtem, de ez az 1 szó olyan boldogsággal és melegséggel töltött el, hogy ugráltam volna örömömben. De azt hiszem, hogy jobb itt lenni, ahol most vagyok, így legyűrtem a kényszert - egyszerűbben ment, mint hinnétek -, hogy odarohanjak Dasyhez és elmeséljem neki, majd kézen fogva ugrándoznánk. Szorosabban bújtam karjai közé.
- Te is hiányoztál. - így kimondva olyan furának tűnt. Ezt még senkinek nem mondtam azelőtt. Főleg nem egy fiúnak. Maximum apunak, miután hazaért egy hosszadalmas tárgyalásról. Harry izmai hirtelen megfeszültek és letett a földre, hogy láthassa az arcomat. Az övén hitetlenkedést és örömöt véltem felfedezni.
- Tényleg? - kérdezte.
- Igen. - kissé elpirultam. - És sajnálom, hogy annyit kiabáltam veled. Ezt a szúrós témát túlreagáltam, de... - kezdtem a mentegetőzésbe, de közbevágott.
- Nem kell bocsánatot kérned. Nincs miért bocsánatot kérned. - húzta féloldalas mosolyra a száját. És igen. Ez az a mosoly, amitől a lábaim is remegésbe kezdenek. De nem tartott sokáig, mert lehajolt és megcsókolt. Ajkai finoman érintették ajkaimat és lassú csókban forrtak össze.

Kezeim reflexszerűen indultak el a nyaka felé. Tarkójára simítottam egyik kezem, míg a másik megállt a mellkasánál és ott is maradt. Ujjaimmal beletúrtam a rakoncátlan fürtökbe. Harry egy apró nyögést hallatott. Elmosolyodtam, de a csókot nem szakítottuk meg. Sőt. Harry nyelvét végighúzta ajkamon, bejutásért könyörögve és kapva. Nyelve táncra hívta az enyémet. Én meg boldogan "táncoltam vele". A háttérből húzás és taps hallatszott és egy felsikkantás. Biztos voltam benne, hogy a sikkantás Dasytől jött, a hújjogás és a taps pedig Louistól származik. Sajnos elnevettem magam, így a csóknak vége lett. Harry is elnevette magát. Boldogan és felszabadultan nevettem, miközben kezem még mindig ott pihent, ahová a csók közbe tettem. Ő is erősen fogta derekam. Ez hiányzott nekem. A közelsége, az illata, a mosolya, a csillogó szemei, a rekedtes, mégis megbabonázó hangja. És az, hogy erős karjait a derekam köré fonja és magához szorít védelmezően. Mosolyogva engedtem szorításának, és a mellkasára dőltem. És csak élveztem, ahogy úszok a boldogság tengerében. És Harry velem úszik.

A következő részt 6 hozzászólás után hozom! Ne haragudjatok, de mostanában megfogyatkoztak a kommentek, ami nem jelent jót.. :( és nyugtalanít. :((