Sötétség

Sziasztok Drágák! :)) Ez most ilyen semmilyen rész lett sajnos, de most többre nem futja :(  A részek azért ilyen rendszertelenül jönnek, mert nyár van és mindig van valami más dolgom, ami lefoglal. :( A következő rész remélem jobb lesz :) Köszönöm a 11 feliratkozót és a komikat. :)) Továbbra is írjatok nekem kérlek :) 

Kata xoxoxox

19. fejezet

Nem tudom, hogy meddig lehettem ebben az állapotban. Talán órák, de lehet, hogy csak percek teltek el. De nekem egy örökké valóságnak tűnt. Mint ahogy ez az egész nap annak tűnik. Felültem és görnyedten meredtem magam elé. Mi jöhet még ezek után? Amikor ez a gondolat átsiklott az agyamon hallottam, hogy egy ajtó kinyílik majd becsukódik. A szívem gyors vágtába kezdett, a hasam szorító görcsbe rándult, de ezekkel mit sem törődve pattantam fel a kanapéról és az ajtó felé fordultam. Louis állt az ajtó előtt. Keze még mindig a kilincset szorította. A félelem átjárta testem. 

- Louis! Hogy van? - futottam oda hozzá. Fáradtan nézett rám. 

- Meggyógyul. - mondta erőtlen mosollyal az arcán. A megkönnyebbüléstől szinte hasra estem. Meg gyógyul. Köszönöm Istenem! És akkor esett le valami. 

- Louis... Biztos meggyógyul?? Vagy mi a baj? - a megkönnyebbülés, ami az előbb belém költözött, most elillant és újra a szorongás vasmarkába kerültem.

- Jól lesz! Csak most mérges... - nem nézett a szemembe. 

- Tessék? Miért? - kérdeztem értetlenül. Louis egy ideig nem válaszolt csak a mögöttem lévő nappalit nézte. Majd fél perc után rám nézett. A tekintetemet kereste, amit meg is talált. 

- Mert megmentettük. - súgta. A döbbenettől szinte megfagytam. 

- Ezt hogy érted? - kérdeztem, de azt hiszem, hogy a kép kezdett összeállni. Ha kis hézagokkal is, de kezdtem megérteni miről is beszél. Hiszen Harry nekem mondta a kocsiban, hogy nem érdemli meg, hogy jobban legyen. Louis kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de én belefojtottam a szót. - Most ébren van? - hangomban bujkált a düh, de próbáltam nyugodt maradni. 

- Igen. - bólintott, miközben kérdőn nézett rám. Nem szóltam semmit, csak elléptem mellette és kivágtam az ajtót. Az ismeretlen férfi rám nézett, ahogy Harry arca is felém fordult. Még mindig fehér volt, de már volt némi színe és már nem volt véres. A vállát jó nagy kötés takarta. Szemébe visszatért némi fény, de azért nem olyan élénk még, amit megszoktam tőle. A megkönnyebbülés és a boldogság átfutott testemen, de a düh el is fojtotta pillanatok alatt. Mérgesen megindultam az ágy felé. Harry kérdőn, némi aggodalommal nézett rám.  Keményen álltam tekintetét. A férfi megköszörülte a tokát.

- Azt hiszem én most kimegyek. - mondta, majd apró mosolyt küldött felém. 

- Köszönöm. - mondtam tömören, keményebben, mint szerettem volna. Elment mellettem és becsukta maga mögött az ajtót. Harry kinyitotta a száját, de nem engedtem, hogy megszólaljon.

- Hogy lehetsz ennyire barom??!! Először megkéselteted magad, majd utána mérges vagy amiért megmentettek és nem haltál meg??!! Mond te normális vagy?? Hogy lehet ennyi eszed?? Most utálsz mindenkit, az egész világot, mert még élsz?? Hm?? Vagy hogy gondoltad?? Várj! Tudom. Nem is gondolkodtál!! - kiabáltam teljesen kikelve magamból. Döbbenten nézett rám a párnából. Miután feldolgozta kiborulásom, ülőhelyzetbe tornázta magát. Arcán megjelent egy kisebb fintor, amikor a kezére támaszkodott, de több jelét nem mutatta, hogy fájdalma lenne.
- Alison. - mondta halk hangon. Vártam, hogy folytassa de nem tette. Mintha itt meg akadt volna, vagy csak rájött, hogy nem akarja kimondani hangosan, amit eredetileg akart.
- Igen? - kérdeztem türelmetlenül.
- Sajnálom. - nézett szemembe.
- Sajnálod?? Harry! Majdnem meghaltál!! - mondtam kicsit halkabban, de mégis keményen csattant a 4 fal között.
- De nem haltam. - szorította össze állkapcsát.
- És ezért vagy mérges? Mert még mindig élsz? Mert nem sikerült a terved, hogy leszúratod magad? - hangom megint kiabálássá erősödött. Egy sebesülttel ordibálok... Ha anyu megtudná... Harry levette rólam a tekintetét és a másik irányba fordult. De nem szólt. - Te nem vagy normális! Ahogy én sem amiért itt vagyok!! - ezzel elfordultam és az ajtó felé indultam. Kezem már a kilincsen volt, amikor megszólalt.
- Ne menj el. - súgta halkan, kérlelően. Nem fordultam vissza. A tüdőm így is összeszorult. Ha visszafordulok csak rosszabb lesz, mert akkor nem csak a hangja de a szemei is kérlelni fognak.
- Miért maradjak Harry? Mi értelme? - kérdeztem én is ugyan olyan halkan, ahogy ő. Az ujjaim elfehéredtek, annyira szorítottam a kilincset, de még mindig nem nyomtam le, hogy kijussak innen.
- Nem azért mentem oda, hogy megölessem magam. Ez eszembe sem jutott. - kifújtam a levegőt. Eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam. Pár pillanatig meredtem magam elé, majd elengedtem a kilincset és Harry felé fordultam. Fejét lehajtotta és a takaróját pásztázta. Lassan indultam az ágy felé. Amikor odaértem rám nézett. Szeme tágra nyílt. Azt hitte, hogy elmegyek. Igen. Ezt kellett volna. De nem voltam rá képes. Így hát leültem az ágy melletti székre és csöndben vártam, hogy folytassa.
- Miután eljöttem a boltból - nyelt nagyot - mérges voltam magamra. Gyűlöltem magam, mert azt tettem veled és azzal a sráccal is. Ezért, hogy levezessem a feszültséget és egy időre megfeledkezzek mindenről, elmentem abba a clubba. Ököl Club a neve. - egy kisebb szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. - Ott általában élet-halálra mennek a harcok, de lehet sima verekedés is, ami az ellenfél kiütésével ér véget és nem a megölésével. Én még nem öltem és nem is tervezem. - itt egy pillanatra, mintha rám nézett volna a szeme sarkából, de lehet hogy csak képzeltem. - ezért csak küzdeni szoktam oda menni. Ez is csak kiütésre ment volna. Minden jól ment. Nyerésre álltam, amíg meg nem láttalak, ahogy ott állsz. Csak arra tudtam gondolni, hogy neked azon a helyen bajod eshet. Aztán belém szúrta a kést. Te megütötted. - nézett szemembe. Bólintottam, mert kétlem, hogy bármi értelmeset is tudnék most mondani, amikor a gondolataim ide-oda cikáztak. - Miért tetted?
- Nem tudom. - súgtam egy kis szünet után, megtalálva a hangom.
- Alison.
- Tényleg nem tudom. Csak elborult az agyam. Biztos a vér miatt. - találtam ki talán a leghihetőbbet. De szó sem volt erről. Csak megijedtem, hogy nagyobb baja lesz és mérges voltam arra az alakra, amiért leszúrta. De ezt neki nem kell tudnia. - Miért akarsz meghalni? - kérdeztem a szemébe nézve, így két legyet ütve egy csapásra. A szót is elterelem és megtudom ami most a leginkább foglalkoztat.
- Először tényleg eszembe sem jutott meghalni. De amikor belém szúrta a kést, akkor rögtön arra gondoltam, hogy ez Isten büntetése, amiért én én vagyok. Amiért azt tettem a boltba. Amiért fájdalmat okoztam neked. Úgy gondoltam, hogy megérdemlem. És ha meghalok talán nem leszel veszélyben és bántani se tudnálak bántani. - arca fájdalmat tükrözött. Megdöbbentem.
- Hát ezért? Miattam akarsz meghalni? Mert nem akarsz bántani? - kérdeztem kissé remegő hangon. Harry még mindig nem nézett rám, de bólintott. A szívem szörnyű vágtába kezdett és a hasamban megjelentek a pillangók. Kezeim közé fogtam meggyötört, sápadt arcát és magam felé fordítottam. Először nem nézett a szemembe de addig vártam, amíg meg nem teszi.
- Harry nem gondolod, ha azzal is bántasz, ha ezt csinálod? Ha meg akarsz halni? - kérdeztem alig hallhatóan.
- Alison. Neked is jobb lenne, ha én nem élnék. - nézett rám megtörten.
- Miért mondasz ilyet? Honnan tudod, hogy nekem mi a jó és mi a nem? És ha engem nem érdekelnek a következmények? Ha veled akarok lenni? A fenébe is Harry!! Értsd már meg! - kiabáltam, miközben felpattantam idegességemben a székről. - Te nem tudod mi a jó nekem Harry. Nem tudsz semmit! - súgtam, majd megfordultam és kirohantam a szobából. Látásomat elhomályosították a könnyek. Átrohantam a nappalin. A szemem sarkából láttam, hogy Louis felpattan a kanapéról.
- Alison. - mondta, de nem foglalkoztam vele. Felrántottam az ajtót és kifutottam az házból. Fogalmam sincs, hogy merre vagyok. Hogy hol van innen az otthonom. De most ez sem számított. Csak rohantam. Rohantam el tőle, az érzéstől, amit okozott, a fájdalomtól, ami lassan felőröl. Az ég tiszta volt és szinte már fekete. A csillagok csak úgy ragyogtak ott fent.

Talán ennyire még soha nem volt tiszta az éjszaka. Nem tudom hogy csináltam de kilyukadtam azon a játszótéren, ahol hintáztam. Olyan réginek tűnik ez az emlék. Pedig ha jól emlékszem ez ma reggel volt. De ki tudja. Amennyit öregedtem ma, nem biztos. Beleültem a hintába. Próbáltam megint szárnyalni, de nem sikerült. Valami a földhöz láncolt. Valami ami nagyon fájdalmas. Így lemondva arról, hogy repülök és megfeledkezem mindenről, kiszálltam a hintából és hazaindultam. A séta közben próbáltam kiüríteni a fejem de nem sikerült. Egyfolytában kattogtam. Legfőképpen Harryről. Hogy értette azt, hogy akkor talán nem lennék veszélyben? Nem rég még ő volt az aki próbált megfélemlíteni - sikeresen - most meg ő akar megóvni. Az élete árán is?! Ez annyira zavaros. Nem értem. Valami van a háttérben. Valami, amit Harry tud, de nem mondja el. Valami rossz. Valami félelmetes. Valami, ami lehet, hogy életekbe kerülhet. A házba belépve komor sötétség fogadott. Akkor megint egyedül éjszakázom. Felmentem a szobámba. A fáradság nagy súlyként nehezedett rám. Rávettem magam, hogy elvonszoljam magam a fürdőig. Elvégeztem az esti - most éjszakai- teendőimet és konkrétan az ágyba zuhantam. Az álmatlan sötétség magába szippantott.