Boldogság

Sziasztok Drágák! :D El sem hiszem, hogy megírtam. :DD Csak úgy ömlöttek a szavak a gondolataimba. :)) VISSZATÉRTEEM! :DD Remélem azért mellettem maradtatok ezek után is. :)) 

                                                                          22. fejezet

Harry elengedett, de csak egy pillanatra, mert ujjait összefűzte az én ujjaimmal. Felmosolyogtam rá. Féloldalas mosolyával nézett vissza rám. A pillangóim újra életre keltek, de kifáradatlanok, mert mióta megláttam azóta repkednek össze-vissza. Így kézen fogva sétáltunk vissza Dasy-ékhez.
- Hát galambocskáim. Imádni valóak vagytok. - mosolygott csibészesen Louis.
- Galambocskák? - kérdeztük egyszerre Harryvel.
- Igen galambocskák. - bólintott Louis.
- Miért pont galambok? - kérdeztem. Harry kezét kivette az enyéim közül. Ijedelmem nem tartott sokáig, mert a másik kezemet vette az övébe, hogy áttudja karolni a derekam és kicsit maga elé húzott. Éppen annyira, hogy állát vállamra tegye. Egy kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam arcát. Szeme sarkából nézett rám, miközben még mindig a féloldalas mosoly díszelgett arcán. Egy apró puszit nyomtam arcára, majd visszanéztem Louis-hoz. Éreztem, hogy Harry keze erősebben von magához és lehelet csikizte a nyakam. Kellemes bizsergés futott végig testemen. Ajkát egy kisebb időre a nyakamhoz érintette, majd egy apró puszit nyomott rá. Na most már a hideg is kirázott. Kellemes érzés volt. Nagyon is. Éreztem, hogy Harry elmosolyodik, majd visszatette állát a vállamra. Kinyitottam a szemem - fel sem tűnt, hogy be volt csukva - és két kíváncsi csillogó szempárral találtam szembe magam. Dasy felkuncogott, Louis meg jót nevetett. Éreztem, hogy az arcomba tódul az összes vér, ami csak lehetséges.
- Látom nagyon elvesztetek egymásban, mert nem reagáltatok semmit a válaszomra. – mondta sokat tudóan Louis. Én még jobban – már ha ez lehetséges – elvörösödtem zavaromban. Teljesen el is felejtettem, hogy milyen kérdésre válaszolt Louis. Sőt még róluk is megfeledkeztem. Megrántottam a vállam. Harry kezeivel átfogta derekam és a hasamnál összekulcsolta kezeit. Megmosolyogtam ezt a tettét. Majd jobb kezemet az ő nagy mancsaira tettem, hogy el ne vegye onnan, noha semmi jelét nem adta ilyen tervnek. Éreztem nyakamnál, hogy elmosolyodik. Majd ujjaival megkereste az enyémeket és összefűzte őket. Most olyan más. Olyan szeretettel és törődéssel viselkedik velem. Eldöntöttem, hogy minden hibáját elfelejtem. Azokat amiket Mike-kal tett. Hiszen megbánta. Tudom, érzem, hogy nem akar bántani. Arcomról a mosoly levakarhatatlan az a bizonyos csók óta. Próbáltam szemem Lou és Dasy párosán tartani. Mert most nem veszhetek el a mögöttem álló, engem ölelő fiú gyönyörű látványában. Pedig legszívesebben csak nézném órákon keresztül, azt a tökéletes angyalarcát és a világító zöld szemeket. Louis egyik kezével átkarolta barátnőm derekát és közelebb húzta magához. A négyesünk hangosan nevetett Lou disznóviccein és a fiúk hülyeségein. Annyira idilli és békés volt ez a pillanat. Ahogy Harry szorosan tart maga előtt, miközben kezünk egy pillanatra sem szakítja meg a kontaktust. Ahogy Louis átkarolja Dasy-t. Ahogy Dasy boldogan simul Lou oldalához. És boldogan, mint akiknek a világon semmi bajuk nincs, nevetünk. Az elmúlt 1 évben is voltak boldog pillanatok. De egyiket sem tudom ehhez hasonlítani. Annyira tökéletes volt, hogy elgondolkodtam nem-e álmodom az egészet. De gondolkodásom nem tartott soká, mert Harry – mintha megérezte volna vívódásom – erősebben húzott magához. Már egy milliméter levegő sem volt az ő erős mellkasa és az én hátam között. Nem is bántam. A gondolatot gyorsan ejtettem, majd tovább nevettem. Aztán ahogy a mondás tartja : A boldogság nem tart örökké. Hát ez a mi esetünkbe is így volt. Na ne értsétek félre. Semmi drasztikusabb dolog nem történt, csak az iskola csengője szólalt meg. Mintha kiabálta volna a fülembe a csúnya valóságot. Húzzál most rögtön a terembe, mert iskola van!  Bosszúsan sóhajtottam egyet. Legszívesebben leszerelném azt a szart a falról. Megtaposnám, falhoz vágnám egy párszor, majd kibasznám a legelső kukába, ami az utamba kerül. És az össze többivel ezt csinálnám. Aztán csak utána csengjen nekem gunyoros hangon. Utálom ezt a rohadt csengőt!! Bosszúságom nagy közepette észre sem vettem, hogy Harry elengedett és elém állt. Felnevetett. Sértődötten felhúztam az orrom.
- Nem vicces. – fűztem össze kezem kislányosan mellkasom előtt és adtam továbbra is a megsértettet. Harry nevetve fogta meg csuklómat és szétfeszítette karba tett kezeimet.
- Mire kiérsz az utolsó óráról itt fogok állni, rád várva. – súgta gyengéden, miközben arcomhoz hajolt.
- Nem is lenne más választásod. – mondtam, majd magamhoz húzva megcsókoltam. Felnevetett, ezzel megszakítva a csókot. De nem engedtem magam. Kezem közé fogtam pólója anyagát és magamhoz rántottam. Mosolyogva nyugtázta cselekedetem, majd engedve erőmnek – ha nem akarta volna, meg nem mozdítom – lehajolt és gyengéden csókolt.
- Köpöd ki! – hallottuk Louis hangját. És ennyi volt. Elnevettem magam.
- Jókor haver. – forgatta szemét Harry. De ő sem bírta sokáig, mert elnevette magát. Most reggel többet nevetett, mint ismeretségünk alatt összesen. Eljátszottam a gondolattal, hogy talán ez nekem köszönhető. Adott még egy hosszabb csókot, majd Dasy-hez lépett elköszönni. Louis is elköszönt tőlem, majd elindultak. Dasy mellém állt és együtt néztük, ahogy távolodnak. Louis magyarázott valamit, Harry meg felnevetett. Istenem. Annyira jó ez. Együtt vagyunk. Ő is boldog és én is. Az meg csak hab a tortán, hogy Louis és Dasy is összejöttek. Mikor már teljesen eltűntek a szemünk elől Dasy átkarolta a kezem, ahogy a menyasszonyt szokták az oltárhoz kísérni és elindultunk a suli felé. A folyosón már észre sem vettük, hogy megnéznek minket. Shelly duzzogó feje, mondjuk egy kis boldogsággal töltött el. Nem volt igaza. Még is kellettem Harrynek.
- Alison. Ugye tudod, hogy mesélned kell majd? - tért buzgón a lényegre Dasy.
- Csak akkor, ha te is. - mosolyogtam.
- Uhh meg sem úsznád! - nevetett.
- Nem is akarom. - nevettem vele, majd beléptünk a terembe.
Az órák unalmasan teltek. Azt hittem, hogy már sosem lesz ebédszünet. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amikor kicsöngettek. Dasy-vel elindultunk az ebédlőbe. Ő evett valami trutyit - szinte mindent megeszik, csak étel legyen - nekem viszont nem volt gyomrom hozzá, így egy almát és csokit ettem. Az almát csak azért, hogy legyen az ebédemben némi egészséges is. Leültünk az asztalhoz és akkor Dasy elkezdte.
- Uhhh. Na szóval. Úgy volt, hogy jahj istenem de aranyos. - áradozott.
- Dasy. Örülök, hogy ennyire boldog vagyok, de érthetőbben, ha lehet. - mutattam rá a lényegre mosolyogva.
- Oké. Oké. Értem. - bólogatott. És itt elnevettem magam. - Na jó. Úgy volt, hogy elmentünk a parkba sétálni. Tudod ott ahol először találkoztunk. Hülyéskedtünk meg minden. Aztán büntetésből - mert leszóltam a ruháját, de csak viccből, mert imádom a  stílusát. Olyan egyedi és dögös. És úúh az a csíkos póló, ahogy megfeszül az izmain... - kalandozott el egy kicsit. Én türelmesen vártam a végkifejletet. - Na szóval. Büntetésből megfürdetett a szökőkútban. És ott fröcsköltük egymást, meg birkóztunk. És sokat nevettünk. Aztán jött a biztonsági őr. Nevetve szaladtunk el tőle. Ő egy ideig szaladt utánunk, de aztán elfáradt. Aztán csurom vizesen sétálgattunk. És egyszer csak megfogta a kezem és visszarántott magához. Szembefordított magával. Kék szemeivel fogva tartotta az enyémet. Aztán halkan azt súgta, hogy most meg fog csókolni. Én meg nem is bírtam megszólalni, csak vártam, hogy végre megtegye. És megtette. Olyan gyengéd volt, hogy wáá. Annyira jól csókol. Annyira hihetetlen. És utána meg én csókoltam meg őt. És jahj. Alison annyira aranyos. És vicces. És kedves. Érzem, hogy ő nem fog megbántani. Alison ezt még egy fiúnál sem éreztem érted? Amikor átölel, biztonságban vagyok. Tudom, hogy olyankor semmi rossz nem érhet. Elhiszed? - nézett rám.
- Elhiszem. És tényleg nagyon aranyos. És imádni valóak vagytok együtt. - mosolyogtam őszintén.
- Köszönöm. - nézett rám hálásan. - És most te mesélj. - ment át megint túlbuzgóba. Amikor kinyitottam a számat, hogy belekezdjek, megjelent Shelly. Ennyit a békés, nyugodt ebédszünetről. Ő még a csngőnél is rosszabb... Felnéztem rá és tenyérbemászó mosolyával találtam szembe magam.
- Láttalak a kis barátoddal. - nézett rám. Nem szóltam semmit. - Még mindig nem tudom, hogy miért pont téged választott. - tanakodott.
- Mert nem szereti a hisztis, elkényesztetett cicababákat. - mosolyogtam.
- Helyette a szürke kisegereket igaz? - azt hiszi, hogy ezzel megbánt? Hát akkor rossz helyen kapizsgál.
- Nem tudom. Lehet. - rántottam vállat hetykén.
- Pedig igazán tudhatná, hogy te elég rossz választás vagy. Semmit sem tudsz neki nyújtani. - mosolygott kedélyesen. Felnevettem.
- Mert te mit tudsz neki nyújtani? Hogy megdugatod magad? Igazán nagy teljesítmény. - bólogattam és próbáltam visszafogni a nevetésem.
- Nem tudsz te semmit! - sziszegte.
- Igen. Biztosan. Akkor az egész focicsapat véletlenül dugott meg. Biztosan erőszakoskodtak, hogy felkínáld magad. - mosolyogtam kedvesen.
- Engem legalább akartak. Téged mindig kinevettek. Senkit sem érdekelsz. - szemei megvillantak.
- De Harryt igen. És nekem ez bőven elég. Én az az egyszerre egy fiús lány vagyok. És ha senki nem foglalkozik velem, akkor te miért vagy itt?
- Könnyű megszerezni valakit. Lássuk meg is tudod-e tartani. - mondta nevetve, majd kopogva kiviharzott a csatlósai meg a nyomában. Dasy-vel egyszerre nevettünk fel.
- Ezt jól megmondtad. - nézett rám még mindig nevetve. Válaszként csak megvontam a vállam.
- Na most akkor már mesélj. - mondta, miután lenyugodtunk.
- Hát igazából nekem nincs mesélni valóm. Azt tudod, hogy időt kértem. És azóta most találkoztunk először. A többit meg láttad. - mosolyogtam.
- Igen, de mit mondott. Vagy miért gondoltad meg magad?
- Bocsánatot kért. Mondta, hogy többet nem akar bántani. És hogy nem is fog. Meg azt gondolta, hogy gyűlölöm őt. Utána csókoltam meg. Aztán mondtam neki, hogy nem tudnám gyűlölni. Ennyi volt. - rántottam meg boldogan a vállam.
- De aranyoos. Ki sem néztem volna belőle, hogy ilyen kedves és érzékeny fiú. - gondolkozott.
- Én sem. De Dasy hidd el, hogy ő a szíve mélyén egy nagyon jó ember. Talán még nálunk is jobb. És ez a külső csak álca. - komolyodtam el. - Álca, hogy ne tudjon senki sem közelebb férkőzni hozzá. Meggyőződése, hogy aki a közelében van, annak baja fog esni. Vagy meg fogja bántani akaratán kívül. És Dasy ez így nem jó. Annyira jó ember. De még sem hiszi el magáról. Azt hiszi, hogy rossz, akit csak utálni és gyűlölni lehet. - mondtam ki a véleményem hangosan.
- Igen. Én is észrevettem, hogy tartózkodóbb. Sokkal nehezebben nyílik meg, mint például Louis. - gondolkozott.
- Igen. - helyeseltem.
- De viszont téged és Lou-t közel engedett magához. Te is ugyan olyan fontos vagy neki, mint Lou. - mosolygott kedvesen Dasy.
- Reménykedem benne, hogy így van. Dasy én... - nagy levegőt vettem. - Azt hiszem, hogy szeretem őt. Beleszerettem Harrybe. - igen. Most már ideje bevallani magamnak a nyilvánvalót. A lepkék, a gyors szívverés, a kétes érzések, a hiánya, ami szinte már fájt az elmúlt több mint egy hétben. Az aggodalom és mérhetetlen fájdalom és elkeseredés, amikor megsérült és azt hittem, hogy elveszítem. Ezek mind azt jelentik, hogy beleszerettem. - Szerelmes vagyok Harry-be. - mondtam ki hangosan. A hangom hitetlenül csengett és csak bámultam magam elé. Ez a tény kissé megijesztett. Mi van, ha ő nem viszonozza? Mi van, ha soha nem fogja viszonozni? Hiszen azt mondta, hogy nehezen tud valakit megszeretni. Miért pont én lennék az, akibe szerelmes lesz? Ahogy Shelly mondta csak egy szürke kisegér vagyok. És ő ezzel a kinézettel, bármelyik lányt megkaphat. Bármelyiket. Miért pont én kellenék neki? A pánik kezdett eluralkodni rajtam. Gondolom Dasy is észrevette, mert elém állt, és megfogta mind két vállam, és lehajolt, hogy arcunk egy szintbe legyen.
- Ali. Ha nem kellenél neki, akkor nem várt volna ahogy kérted. Akkor nem kérdezgette volna Louis-t, hogy mi van veled. Akkor nem kért volna bocsánatot. Akkor nem lett volna reggel ennyire boldog. Lehet, hogy még nem szerelmes beléd, de kedvel. Fontos vagy neki. Louis mesélte, hogy Harry még sosem volt ilyen egy lány miatt. 1 nappal többet nem törődött egyikkel sem. Rád meg várt több, mint egy hetet. És Lou mesélte, hogy eléggé kétségbe volt esve, hogy elhagyod. - szemébe néztem. Őszinteség csillogott benne.
- Igen? - hallanom kellett még egyszer.
- Igen. - mondta őszintén. Bólintottam egyet. - És most legyél boldog szivi, mert egy nagyon dögös barátod van. - kacsintott. Felnevettem. Felálltam a székből és megöleltem.
- Köszönöm. - mondtam hálásan.
- Érted mindent szivi. - mosolygott. Megint visszatért a nagy boldogság. És már mentünk is órára. Már csak 2 órám van és utána újra láthatom. Kellemes izgatottság lett úrrá rajtam.

Sajnos nem lett meg a 6 komi az előző részhez, ami igazán elszomorít... Ennyire rossz lett volna az előző rész? Ha valamit nem jól csinálok, írjátok meg nekem és akkor javulok. De én nem tudok rájönni, hogy mit rontottam el... Kérlek írjatok.