"Konkrétan szakítottam vele..."

Na Hali nektek! :DD  Itt is van az új rész! :)) Remélem tetszeni fog nektek! :) Köszönöm a 19 (!) feliratkozót és a kommenteket! :D <3 Imádlak titeket! <3 Az új fejlécet szintén LAURÁNAK KÖSZÖNHETEM! <3 <3 :)) Van egy jó hírem! :D Anyunál elrúgtam a pöttyöst - az ő szavával élve - így az elkövetkezendő hétben nem mehetek sehova. Ami azért jó, mert több időm lesz a blogra és Rátok! :)) És egy másik jó hír! :D A történet már teljesen kirajzolódott a fejemben. :)) Barátnőm sokat segített ezért köszönöm neki! <3 Szeretlek Anna! <3 :) Na de nem is dumálom már fölöslegesen! :)) Jó olvasást! :) 

                          Nagy Ölelés: Kata Xx.

26. fejezet

Az órákra próbáltam koncentrálni, de mindig elkalandoztam. Vajon mi lehet a baja Harrynek? Mi történt? Mielőtt kiléptünk volna a házból, minden rendben volt. Nem akart volna eljönni onnan? De ez hülyeség. Miért ne akart volna a házunkból eljönni? Egyáltalán miért maradt volna ott egyedül? Anyuval is jóban van, szóval ez sem lehet a baj. Én meg semmi olyat nem tettem, amivel megbántottam volna. Vagy mégis? De akkor mit? Az lehet a baja, hogy nem előtte öltöztem fel, hanem bementem a fürdőbe? De nem, mert azután is ugyan olyan volt velem, mind addig. Ennél hülyébb és hülyébb ötletek cikáztak a fejemben, de valahogy egyik sem tűnt reálisnak. Talán még az ami elfogadható, hogy nem ő választotta ki a ruhám. De azt sem hinném, hogy ezen ennyire megsértődött volna. Valami más van a háttérben, ami bárhogy is piszkál belülről, nem tudom mi az. De ezekkel az agyalásokkal - amivel semmire sem mentem, max kikészítettem saját magam - elértem azt, hogy az órai anyagokból gyakorlatilag semmi nem maradt meg. Néha írtam, amikor oda tudtam figyelni, de aztán az is félbe maradt. Majd Dasy-től el kell kérnem a füzeteit, hogy lemásoljam az anyagot. Ami pedig Dasy-t illeti, lelkiismeret furdalásom van. Hiszen alig szólok hozzá, és nem mondom el neki, hogy mi a bajom. Igazából nem is az én bajom. Engem csak az bánt, hogy nem tudok neki segíteni és magát emészti belülről. Amikor az utolsó óráról kicsöngettek, kapkodva dobáltam bele a cuccom a táskámba. Dasy kíváncsian nézett rám. Nagy levegőt vettem.
- Ne haragudj Dasy a viselkedésem miatt. Csak... Jaj istenem, valami baj van és nem tudom mi az. És tehetetlennek érzem magam. - fakadtam ki. Először döbbenten majd értetlenül nézett rám. - Tegnap Harry ott aludt nálunk. - fújtam ki a levegőt. Mielőtt mondott volna valamit, folytattam. - Nem történt semmi. Csak majdnem. - Dasy szemei kidülledtek. - És reggel is minden rendben volt. Hülyéskedtünk, csókolóztunk. Aztán amikor kiléptünk a házból megváltozott. Egész úton nem szólt hozzám, csak meredt maga elé. És te is láttad, hogy egy mosoly sem volt az arcán abban a kis időben sem, amit az iskola előtt töltöttünk. És nem tudom, hogy mi baja van. Nem tudom, hogy én tettem e valamit, vagy hogy szakítani akar e. - estem kétségbe. Na a szakítás még eszembe sem jutott eddig a pillanatig. Erre még gondolni sem akartam, de már késő. Csak erre tudtam ezután gondolni. Elmondhatom, hogy elég fájdalmas érzés...Koncentrálnom kellett, hogy egy rohadt könnycsepp se csússzon le az arcomon, mert azt több 1000 követi. El sem hiszem, hogy emiatt ennyire kétségbe vagyok esve. Lehet, hogy szó sincs semmiféle szakításról és én reagálom túl a helyzetet. De nem tehetek róla, hogy maga a feltevés, az a kibaszott lehetőség, hogy szakít velem ennyire fájdalmas és ennyire felzaklat.
- Szívi nyugodj meg kérlek. - ölelt meg Dasy. Óvatosan ellöktem magamtól.
- Ne ölelj meg légyszi, mert akkor biztos itt bőgöm el magam. - kértem felfelé pislogva, hogy ne engedjek a könnyeimnek. Nem sírhatok! Nem lehetek ennyire gyenge és hisztis picsa! Megacéloztam magam és halványan Dasy-re mosolyogtam. Vette a lapot. Belém karolt és elindultunk a kijárat felé, ahol mind a két fiú ott várt ránk. Az ajtó előtt Dasy megszorította egy kicsit a kezem, majd mosolyt erőltettem az arcomra és kiléptünk. Harry mind a két kezét elrejtette a zsebeiben és háta kicsit meggörnyedt. Arcára néztem. Halványan mosolygott, de szemei nem csillogtak. Kissé elbizonytalanodtam, ezért megtorpantam. Dasy megint megszorította a kezem.
- Nyugi. - súgta, majd kicsit előre lökött. Lábaimnak parancsba adtam, hogy lépkedjenek feléjük.
- Sziasztok. - próbáltam a mosolyom az arcomon hagyni. Elég nehezen, de sikerült.
- Szia Alison. - lépett hozzám Lou és kaptam két puszit az arcomra, majd tőlem ellépve, Dasy-t vette kezei közé. Harry felé fordultam és nyeltem egyet.
- Szia. - súgtam halkan. Szemeit rám emelte, majd egy apróbb csókot hagyott ajkaimon. Vártam, hogy megfogja a kezem, de nem tette. A sírás szélén egyensúlyoztam és próbáltam nem átbillenni a túloldalra. Elfordítottam a tekintetem, hogy ne kelljen az arcát néznem, mert azzal csak a gombócot növelném a torkomban. Louis aggódó tekintetével találtam szembe magam. Küldött felém egy biztató mosolyt, majd megszólalt.
- Na mi megyünk galambocskáim. Dasy-vel beszélni valónk van. - az utolsó mondatot kissé megnyomta. Nem célzás volt... Áh dehogy... Elköszöntek, majd elsétáltak. Nyeltem egy nagyot és Harry-re néztem. Engem nézett, de szemeiben nem volt az a csillogás, ami mindig jelen van, mikor rám néz.
- Most megyek. - indultam el mellette, mielőtt még elkezdenék sírni. De megfogta a kezem és maga felé fordított.
- Hova mész? - nézett szemembe. Küszködtem a könnyeimmel.
- Haza. - mondtam halk, erőtlen hangon.
- Egyedül? - szemei kikerekedtek, de arca kifejezéstelen maradt.
- Igen. Egyedül Harry! - próbáltam keményebb hangot megütni. Kisebb nagyobb sikerrel sikerült is.
- Alison valami baj van?
- Baj? Harry. Neked van bajod. Miután kiléptünk a házból egy kibaszott kedves szót nem szóltál hozzám. Sőt. Nem is szóltál hozzám. Ha szakítani akarsz, akkor kérlek ne így tudasd velem, hanem mond meg az arcomba! - konkrétan már kiabáltam. Szememből egy akaratos könnycsepp fúrt utat magának. Elfordultam és elfutottam tőle, mielőtt még több jönne. Mielőtt még ő mondaná ki. Az ő szájából még ennél fájdalmasabb lenne hallani és elviselni is. Csak futottam. Ki akartam zárni őt. És a fájdalmat, amit maga után hagyott. A táskám futás közben az oldalamnak csapódott, de most valahogy az sem érdekelt. A könnyek hangtalanul folytak le arcomon. Zihálva értem a házunk elé. Kezem remegése kissé megnehezítette a zár kinyitását és a homályos látás - amit a könnyeknek köszönhetek - se egyszerűsítette meg a dolgom. Nehezen, de sikerült bejutnom a házba. Becsaptam az ajtót és leültem az ajtó elé és csak sírtam. Sajnáltattam magam ki tudja mennyi ideig. Majd eldöntöttem, hogy erős leszek és nem fogok miatta sírni soha többet. Egyetlen fiú miatt sem sírtam - na nem mintha alkalmam is lett volna rá, max Dean-nél, de nála is csak a szégyentől - és most sem fogok. Letöröltem az arcom, majd felkászálódtam a földről és elindultam a konyha felé. Ledobtam a táskámat az egyik székre, majd a mosogatóhoz léptem és megmostam az arcom, hogy kicsit lehűtsem magam. Eldöntöttem, hogy megcsinálom a házim, utána meg nekiállok kitakarítani a házat. Felvittem a táskámat a szobámba, majd leültem tanulni. Dasy-nek írtam egy sms-t, hogy küldje el a mai órák anyagait. Az sms után fél órával jött is az e-mail a képekkel. Leírtam az összeset - kisebb csuklófájdalom - majd befeküdtem az ágyamra és nekiálltam tanulni. A matek és a biosz könnyen ment. Bioszból az embert tanuljuk. A kedvencem és érdekel is, szóval azt hamar megtanultam. A fizikával meggyűlt a bajom, de végül addig ültem felette, amíg meg nem tanultam. Hiszen kell a jó jegy, azért meg tanulni kell. Amikor meghallottam, hogy valaki szándékozik bejönni a házba kipattantam az ágyból. Kilestem az ablakon és döbbenten vettem észre, hogy sötét van. Vajon mennyi lehet az idő? Hogy őszinte legyek, nem is érdekelt. Csak örültem, hogy egy egész délutánt eltölthettem Harry gondolata nélkül. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire hálás leszek a háziknak és a tanároknak akik ennyit adnak fel nap mint nap. Lerohantam a lépcsőn és Anyu lépett be az ajtón. Ennyit arról, hogy meglepem a kitakarított házzal. 3 szatyrot egyensúlyozott a kezében - két keze van. Mindegy. - és a középső zacskó nagyon elindult lefelé. Gyorsan odaléptem és megfogtam, mielőtt még leesik. Anyu egy megkönnyebbült sóhajt hallatott, majd mosolyogva rám nézett.
- Szia anyu. - mosolyogtam. Arcán megjelent egy fura mosoly, amit nem tudtam hova tenni. Bementünk a konyhába és elkezdtünk kipakolni a szatyrokból.
- Hogy hogy egyedül? - kérdezte anyu, miközben pakolt be a hűtőbe. A kezem megállt félúton, így az uborkát szorítottam.
- Mert egyedül jobb. Baj? - próbáltam semleges hangot megütni, de továbbra sem mozdultam, csak szorítottam a kezemben lévő uborkát. 
- Dehogy jobb drágám. - nézett hirtelen rám anyu. Nagyot nyeltem de nem válaszoltam, hiszen teljes mértékben igaza van. - Ha szereted őt, akkor mi a baj? Mi történt? - jött közelebb hozzám.
- Nem szeretem. - a szavak bizonytalanul csengtek.
- Drágám mi történt? - kérdezte megint.
- Én sem tudom. Csak furán viselkedett velem. Közömbös volt. - motyogtam. És a gombóc szintén megjelent a torkomban. Remek. Ennyit arról, hogy erős vagyok...
- Ezt hogy érted? - fogta meg kezem, majd leültettet az egyik székre, ő meg velem szemben foglalt helyet. Nagy levegőt vettem és elmondtam neki is, amit Dasy-nek.
- Drágám, nem hiszem, hogy szakítani akart veled. - sóhajtott anyu, miután befejeztem a mondandómat. Értetlenül néztem rá.
- Akkor miért viselkedett úgy?
- Nem tudom kislányom, de biztos, hogy nem akar veled szakítani. - mondta határozott hangon anyu, amivel meglepett.
- Honnan tudod ilyen biztosra? - kérdeztem rekedten.
- Mert kint vár a ház előtt. - mondta gyorsan. A döbbenettől egy ideig nem bírtam szólni, majd végül feltettem a kérdést.
- Mióta?
- Nem tudom. De amikor hazaértem, már itt ült a lépcsőn. Nagyon meg van viselve. - rázta meg szomorúan a fejét anyu. Nem szóltam semmit, csak felpattantam és kifutottam a házból. A bejárati ajtót szinte feltéptem. És tényleg ott volt. Ott kuporgott a lépcsőn. Amikor meghallotta, ahogy kitöröm az ajtót felém fordult, majd felpattant.
- Alison én nem akarok szakítani. - nézett szemembe. Szemei furcsán csillogtak és sugárzott belőlük a fájdalom(?!) és szomorúság. Egy ideig csak sután álltam előtte, majd elé léptem és lábujjhegyre állva megcsókoltam. Rögtön viszonozta csókom. Nyelve bejutásért könyörgött, amit meg is kapott. És akkor a térhajlatomhoz nyúlt és felemelt, de a csókunk egy pillanatra sem szakadt meg. Kezeimmel átfogtam nyakát és még közelebb húztam magamhoz.

Annyira belemerültem a csókba, hogy észre sem vettem, hogy már a házban vagyunk és éppen megy fel a lépcsőn. A csókot, csak egy-két másodpercekre szakítottuk meg, hogy tudjunk levegőt venni, hogy újult erővel tudjuk falni egymás ajkait. Legközelebb már az ágyon találtam magam. Aztán észhez tértem kicsit és eltávolodtam Harry-től.
- Nem vethetem magam mindig a karjaidba. Ezzel a dolgok nincsenek megoldva. - néztem szemébe. Hangon komolyan csengett. Mert komoly is voltam.
- Tudom, hogy magyarázattal tartozom. - hajtotta le a fejét.
- Igen. - mondtam és vártam, hogy belekezdjen. Kezeit tördelte idegességében. Még sosem láttam tőle ilyen tevékenységet. Látszik, hogy nagyon nehezére esik beszélni az érzéseiről.
- Amikor... Amikor anyukát homlokon csókolt. - fújta ki a levegőt. Egy kicsit meglepődtem. Nem erre a kezdésre számítottam, de nem szóltam semmit, csak türelmesen hallgattam.- 11 éves korom óta senki nem puszilt meg anyáskodóan. Sőt talán már azelőtt sem, mert már korábban kezdett kikészülni. És elfogott az érzés. Megint azt éreztem, hogy egy szerencsétlen vagyok, akinek nincsen senkije. Az apja meghalt, az anyja meg egy fehér gumiszobában van. - hangja a végére elhalkult. Amikor belekezdett, már megfordult ez a fejemben. Hirtelen a lelkiismeret mardosott, mert rossz feltételezéseket tettem fel és konkrétan szakítottam vele. Szorosan magamhoz öleltem.
- Nem vagy egyedül. Louis is itt van neked. És én is. És itt is maradok. - súgtam fülébe, miközben még mindig öleltem. Visszaölelt, majd arcát a nyakamba fúrta. Egy ideig egymás karjaiban ültünk és élveztem, ahogy göndör tincsei csikizik az arcom. Eltávolodtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Sajnálom Harry, hogy azt hittem, hogy szakítani akarsz velem. Csak egyre jobban hergeltem magam és ott kötöttem ki, hogy biztos ez lehet a viselkedésed oka. Sajnálom.
- Nem baj. Majd máskor elmondom, ha van valami baj. - mosolygott rám. Egy csókot váltottunk, majd felálltam, hogy a fürdőbe menjek letusolni és még egyéb szokásos esti dolgokat elintézni. A tükörben lévő lány boldogan mosolygott rám és szemei csillogtak. Akkor már értem miért mondják, hogy a szerelem szebbé teszi a lányokat. Csak mosolyogni tudtam. Pizsiben és tisztán léptem ki a fürdőből. A szekrényhez léptem és Harry kezébe nyomtam egy alsógatyát és egy nagyon nagy pólót, ami a térdemig ér körülbelül, de ezért szeretem. Egy apró csókot kaptam hála gyanánt, majd ő is bement a fürdőbe. Én addig ágyneműt húztam és a párnát meg a takarót az ágyon elrendeztem, majd belefeküdtem az ágyba és izgatottan vártam, hogy az adonisz elhagyja a fürdőszobát és végre mellém feküdjön. Amikor ez megtörtént kiscica módjára bújtam oldalához és arcomat nyakába rejtettem el. Kisebb nevetés hagyta el ajkait, mert kis időbe telt amíg elhelyezkedtem. Egyik kezét a hátamra tette és simogatott. Egy sóhaj hagyta el ajkaim, mire éreztem hogy megborzong. Felkuncogtam és egy csókot hagytam nyakán.
- Te kis boszorkány. Direkt csinálod ezt velem? - kérdezte, de bosszúság vagy harag nem volt a hangjában.
- Én? Dehogy is. - néztem rá ártatlan nagy szemekkel.
- Aham. Akkor véletlenül. Tudom, hogy van ez. - mondta, majd egy apróbb csókot hagyott ajkamon, majd ajkai átsiklottak a nyakamra és ellepte nedves csókokkal. A testem reagált erre a tevékenységre. Éreztem, hogy már most felizgatott annyira, hogy a fejemben különböző dolgok képei váltották egymást. Az normális, ha egy lány ilyenekre gondol? Nem tudtam a választ, de az sem érdekel, ha nem vagyok normális. Mellette sosem érzem magam normális, átlagos lánynak. Mellette Alison vagyok, aki elhiszi, hogy akár szépségkirálynő is lehet. És ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy eléri, hogy mellette szépnek érezzem magam. Úgy gondolom, hogy ezért jár neki a jutalom, amit boldogan meg is adok neki. Így hát - ennek okául - változtattam a pozíciómon és a csípőjére ültem. Meglepetten nézett rám, majd felismerés csillant a szemeiben.
- Tényleg akarod? - kérdezte suttogva, miközben szemembe nézett.
- Mindennél jobban. - súgtam, majd lehajoltam hozzá egy csókért.