39. fejezet

"Rendben leszel?"

Jó estét mindenkinek! :D Ez a nap... Hát nem is tudom mit mondjak. A számok egyre jobban sokkolnak... És az, hogy akárhányszor felnézek az oldalra 2-nél kevesebb online fent lévő (vagy micsoda... :$)sosem volt... :D Sosem! Ismétlem sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet... Ha azt nézem, hogy minden olvasó napi 6-szor nyitja meg az oldalt, akkor is vagytok körülbelül 100-an... :O És teljesen kész vagyok... :D És a számok egyre nőnek a mai nap folyamán... Szóval köszönöm nektek! Most már tényleg érzem, hogy van értelme annak, hogy írásaimat, gondolataimat, ötleteimet megosztom Veletek! :D Még egyszer köszönöm <3 :) További szép estét! <3 :)

K xx

Alison

Két nap telt el azóta, hogy Harry feldúltan elhagyta a szobámat. Két teljes napja élőhalottnak érzem magam. De nem sírok, csak éjszaka engedek a fájó érzésnek. Napközben próbálom nem kimutatni, hogy mennyire szétszakít ez az egész. A lelkem és a szívem apró darabokra van széttépve. Csak a testem van épségben. Louis és Dasy végig mellettem vannak. Próbálnak jobb kedvre deríteni, de kevés sikerrel. Egyszer. Egyetlen egyszer mosolyodtam el őszintén, de akkor is csak egy apró, rövid s halvány mosoly volt. Michael egyre több időt tölt nálunk, ennek köszönhetően én meg egyre többet vagyok a szobámban. Szinte már ki sem jövök onnan, csak akkor ha iskolába megyek. Az ételt nem kívánom, a folytonos gombóctól a torkomban, de nem akarom magam elhagyni, így mindig lepasszírozok valamennyi mennyiségű ételt a nyelőcsövemen. Harry egyszer sem keresett. Se egy SMS, se egy hívás. Reggelenként reménnyel szívemben mentem a sulihoz, de mindig csalódnom kellett. Aggódnék, hogy valami történt vele, de nem teszem. Akárhányszor ez eszembe jut, mindig rájövök, hogy ezzel csak magamat akarom valamilyen szinten nyugtatni. Hiszen annyira nehéz elhinnem, hogy csak így itt hagyott. Hogy szakított velem. De rá kell jönnöm, hogy semmi baja sincs, csak szimplán nem kívánja a társaságom. Lehajtott fejjel és ezekkel a fájó gondolatokkal érkeztem meg a suli elé és köszöntöttem két barátomat, akiket imádok, amiért mellettem vannak és fogják a kezem, hogy ne zuhanjak még ennél is mélyebbre.

Harry

Annyiszor felvettem a telefonom, hogy tárcsázzam azt a számot, amit távollétem alatt megjegeztem. Azt a számot, ami a gyors hívómon az első. Azért, mert az életemben is Ő az első és egyetlen. De a büszkeségem és a haragom megakadályozta kezem és ujjaim mozgását, így mindig visszatettem a telefont a zsebembe, jól elrejtve. Louis-sal sok időt töltöttem, az elmúlt napokban. Megtudtam, hogy Alison is elég szarul van. Talán még nálam is jobban. Ekkor a fájdalom és a bűntudat marta az oldalam. Legszívesebben magamhoz ölelném és a fülébe suttognám, hogy minden rendben. Hogy megnyugtassam és újra boldog mosolyt csaljak arcára. De nem. Nem teszem. Hogy miért? Én magam sem tudom, de most kell egy kis idő, amíg átgondolok mindent. Gondolataimból a telefonom csörgése billentett ki. Amikor megláttam a nevet, idegesen húztam el ujjam a zöld ikonon.
- Gyere be!! De kibaszott sürgősen! - és ezzel le is tette a telefont. Annyira, de annyira gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy parancsolgat, gyűlölöm, hogy neki dolgozom, gyűlölök mindet ami vele kapcsolatos. Kivéve Alison-t. Mert Őt neki köszönhetem. Ha ezt így ki lehet jelenteni... De talán jobb is lett volna, ha nem ismerem meg. Mert nem mindegy, hogy milyen áron kellett vele találkoznom és hogy mit kéne tennem vele. Ezeken agyaltam egészen addig, amíg oda nem értem az undorítóan ismerős épület kapuja elé. Bementem. Michael a helynén állt, ahol mindig is várni szokott rám. Joe most nem volt sehol. Vajon hol lehet? Hiszen mindig itt van az a kutya... Talán felnőtt egy feladathoz?
- Itt vagyok. - tettem zsebre a kezem lazán.
- Szakítottál a kis csajjal? - kérdez rá nem túl kedvesen. A megnevezés hallatán a testem görcsbe rándul, de hamar ellazítom magam.
- Nem. - vágom rá.
- Én nem így tudom.
- Akkor rosszul tudod! - mondtam élesebben, mint kellett volna. Ő elmosolyodott.
- Pedig a saját szememmel láttam.
- Tessék? - döbbentem le.
- Az anyja a kurvám. Sok estét töltök a házukban. - rántotta meg a vállát, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog.
- Ezt nem teheted! - kezeim erősen ökölbe zártam a zsebem mélyén.
- Már hogy ne tehetném meg? A maffia feje vagyok. Én mindent megtehetek! - nevetett fel. Keserű fintor ült ki az arcomra.
- És mi a célod vele, hogy hülyíted az anyját?
- Azt majd én tudom. - intézte el egy kézlegyintéssel. Állam megfeszült a felgyülemlett dühtől.
- Kibékülünk. Van még másfél hónapom. Utána megcsinálom amit kértél. - próbáltam menteni a menthetőt.
- Nem kértem Harry. Hanem parancsoltam. És te nem teljesítetted. Csak szerelmes szemekkel néztél rá. - mondta tök nyugodt hangon. Nekem a pulzusom az egekbe szökött és a meglepettségtől a kezem is engedett görcsös szorításán.
- Tehát tudod. - mondtam ki a tényeket.
- Már az elejétől fogva tudom Harry. Annyira nyilvánvaló.
- Miért?
- Én mindent tudok Harry. Ezt jegyezd meg! - megráztam a fejem.
- Mármint, ha tudtad, akkor miért adtál nekem időt?
- Mert jó vagyok Harry. Bármily nehéz elfogadni. Akartam adni neked időt, hogy élvezd a dolgot. - erre gúnyosan elröhögtem magam.
- Remek. Akkor még van másfél hónapom.
- Nem. Nincs. Szerelmes vagy és nem tudok ezek után akkora bizalmat fektetni beléd. - mondta a szemembe nézve. Próbáltam higgadtan viszonozni a tekintetét.
- Még ha akarnék sem tudnék veled szembeszállni. - ezen elgondolkozott. Kissé feszülten vártam válaszát.
- Jól van. Rendben. De csak másfél hónap. - mondta. Bólintottam és elhagytam a raktárt. Megkönnyebbült szívvel indultam útnak. Könnyen ment. Talán túl könnyen. Kissé elgondolkoztam a dolgon, de gondolataim hamar Alison körül kezdtek el megint kalandozni, elfelejtve az eddigi aggodalmaim.

Alison

A suli ugyan olyan egyhangú és unalmas volt, mint mindig. És most még az sem dobta fel a dolgot, hogy arra várok, hogy vége legyen és szerelmemmel legyek. Mert ő nem várt kint rám, így nem is lehetek vele. Meggyűlölt és ha az ő szemszögéből nézem a dolgokat, érthető. Hiszen a szeretetet és a gyűlöletet egy minimálisan vékony szál választja el egymástól. És ha az a szál elszakad, akkor utat enged valamelyik érzésnek. Velem ugyan ez történt az elején. Először gyűlöltem Őt, mert megfenyegetett és fájdalmat okozott. Féltem tőle. De aztán rá kellett jönnöm, hogy beleszerettem. Ő nem a kezdetektől fogva, de szeretett. És most gyűlöl. Szerettem volna bemenni Emiliához. De nem voltam rá képes. Nem tudtam volna a zöld szemébe mondani, hogy a fia hogy reagált erre az egész dologra. És hogy őszinte legyek nem tudtam volna könnyek nélkül abba a szembe nézni, ami ugyan olyan, mint Harryé. Fájt volna. Még ennél is jobban. Annyiszor elindultam az intézet felé, de mindig visszafordultam. Nem voltam rá képes.
Álltam a suli előtt és néztem Dasy-t és Louis-t. Amikor velem voltak, visszafogták a testi kontaktust egymás között. Amiért hálás voltam, de egy kicsit rosszul is éreztem magam, hogy miattam nem fogják egymás kezét stb.
- Én megyek. - néztem rájuk.
- Elkísérünk. - mosolygott Louis kedvesen és Dasy is hevesen bólingatott.
- Nem kell. De azért köszönöm.
- De...- kezdett volna Dasy érvelni, de belé fojtottam a szót.
- Egyedül szeretnék lenni. - hárítottam el.
- Rendben leszel? - néztek rám aggódva mind a ketten. Halványan bólintottam egyet.
- Biztos? - kérdezett vissza Louis.
- Igen. Menjetek nyugodtan és érezzétek jól magatokat. - erőltettem egy kis mosolyt az arcomra. Már eleget voltak velem. Legyenek csak kettesben. Rájuk fér. Megöleltek. Dasy a fülembe súgta, hogy este hív. Én egy bólintással nyugtáztam a dolgot és útnak indultam. Amikor sétáltam az utcán egy fekete nagy autó megállt előttem. A szívem nagyot dobbant, mert az autó színéből és méretéből reméltem, hogy Harry Range Rovere az. De nem. Ez egy teljesen más típusú autó volt. Aminek még a külseje is félelmet keltő. Ha egy kocsira lehet ilyet mondani. Sötétített ablakok és nagy kocsiméret. Amikor leparkolt előttem a vészjelző a fejemben hangosan nyivákolt és pirosan villogott. A lábaimnak parancsoltam és futni kezdtem. A magas, ismeretlen férfi alak elkáromkodta magát és futott utánam. Nagy darab volt. De nem csak magasságra, hanem szélességre is. Az arcát nem láttam, csak hogy kopasz a feje. Futottam. Próbáltam a tőlem telhető leggyorsabban futni. Sikerült lehagynom. Hátra néztem, hogy megbizonyosodjak előnyömről. Ám ekkor egy kéz ragadott meg elölről. Odafordítottam a fejem. A szám elé tett egy anyagot és oda szorította. Küzdöttem, de éreztem, hogy végtagjaim egyre erőtlenebbül rúgják a másik fickót. A tudatom eltompult.
- Megvan Joe. - hallottam a férfi hangot. Ekkor elsötétült a világ és én végleg elveszítettem az eszméletem.


Ma is meghoztam a részt, mert megígértem. De több ilyen nem lesz, hogy egymást követő nap hozom a részeket. És ennek nagy oka van: Hogy ezzel a résszel elkezdődtek a végső bonyodalmak, ami egyet jelent. A blog hamarosan véget ér... Igen, sajnos tényleg. És bennem is kezd ez tudatosulni, hogy nemsokára az életem ezen kis részének is vége lesz... Nem fogom húzni - vonni a dolgokat, mert azzal talán már túl erőltetett lenne az egész. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mennyi rész lesz még. De az biztos, hogy decemberre már befejezett blog lesz, mert karácsonyra azt kértem, hogy kinyomtassam ezt a kis történetet és beköttessem úgy mint egy könyvet. :) Bocsánat, hogy ezt most leírtam és vészmadarat játszok, de ez egy kicsit nyomja a lelkem és nem bírtam ki, hogy ne osszam meg senkivel... 

Ui.: A cím eléggé nem passzol a részhez és sajnálom, de egyszerűen most egy frappáns cím sem jutott eszembe... :$ :(