37. fejezet

Reakció...

Hy Mindenki!! :D Sajnálom, hogy csak most írtam meg a részt, de teljesen el vagyok havazva... :( És azért is bocsánat, hogy rövid, de ez így jó befejezése ennek a résznek.../szerintem/ :)) Nagyon köszönöm a kommenteket és remélem, hogy nem fogtok csalódni bennem, mert ezt a részt nem érzem teljesnek, vagy olyan hű de nagyon jónak... :( Remélem azért nektek elnyeri a tetszéseteket! :) Pusszantalak titeket! :) És kitartás már csak 2 nap! *-* :))

K xx.

Elengedtük egymást, de csak arra a kis pillanatra, amíg összefűztük ujjainkat. Régen éreztem már azt, hogy a kezem teljesen elveszik az ő nagy tenyerei, lassan mancsai között. A pillangóim továbbra sem nyugodtak meg. Mint ahogy én magam sem. Nem beszéltünk sokat. Inkább csak élveztük, hogy végre újra együtt lehetünk. Beültünk az autójába - gondolom itt hagyta, vagy Louis hozta el idáig, hogy ne kelljen sétálni - és szintén nem beszéltünk. Egyik keze a kormányon, míg a másik a combomon pihent. Kezemet kézfejére helyeztem és csak néztem. Néztem gyönyörű, számomra hibátlan arcát. Egyszerűen elvesztem benne. Annyi ideig kellett nélkülöznöm, hogy most nem bírtam vele betelni. Amikor megérezte, hogy nézem féloldalas mosoly terült szét arcán, ezzel még ellenállhatatlanabb külsőt adva neki. Tekintetét egy pillanatra sem vette le az útról. Már csak arra eszméltem, hogy a kocsi megáll és a motor sem ad ki hangot. Még mindig arcában voltam teljesen elveszve, ami hirtelen felém fordult és ajkai letámadták az enyémet.

Gyengéden és lassan csókolt meg. De nekem ennél több kellett. Átkaroltam nyakát és lehúztam magammal.

Amikor sikeresen megtaláltam a fekete bőrkabátjának a cipzárját és lehúztam, Harry megszakította a csókot. Meglepetten néztem rá.
- Nem kéne itt. A szomszédok... - mutatott el egy irányba. Tekintetemmel követtem ujja irányát. A mellettünk lévő házban lakó öreg néni (akinek kutyája van) az ablakból lesett minket. Basszus. Eléggé elszégyelltem magam. Szemérmetlenül szeretkeztem volna vele a kocsiban a házunk előtt.
- Inkább menjünk be. - súgta ajkaimra, majd kaptam egy rövid csókot és egy biztató mosolyt. Még mindig vörös fejjel szálltam ki a kocsiból. Lehajtottam a fejem és próbáltam elsüllyedni. Hát nem sikerült. Egy kéz fogta meg az enyémet. Felnéztem az illetőre és halványan mosolyogtam rá, majd elindultunk a ház felé. Elővettem a kulcsot és kinyitottam az ajtót, majd becsaptam magunk mögött.
- Éhes vagy? - fordultam Harry felé, amikor éppen vette le a cipőjét. Én is követtem példáját, majd elindultam a konyhába. Amikor a pult előtt ácsingóztam és gondolkodtam, hogy mit kéne enni, egy kéz elkapta a derekam és maga felé fordított.
- Igen. És rád vagyok éhes. - súgta, majd megcsókolt. A csókba belemosolyogtam és átkaroltam a nyakát. Derekamnál fogva felemelt és felültetett a pultra. Ajkaink egy pillanatra sem szakadtak el egymástól.

Valahogy (már nem tudom hogy) de az ágyamon feküdtünk. És akkor eszembe jutott valami, ami fontosabb a vágynál. Igen. Égtem a vágytól, vérem felpezsdült az érintéseire, és nagyon akartam, hogy végre minden porcikáját érezhessem magamon, de volt ennél fontosabb. Elszakadtam tőle és kimásztam alóla. Döbbenten nézett rám. Ő is felült. A szenvedély és a vágy egy pillanat alatt elhagyta testem, helyét az idegesség és az izgalom vette át. 

- Harry, mondanom kell valamit. - rágtam a szám szélét idegességemben. Nem szólt semmit, csak csöndben figyelt és már az ő szeméből is eltűnt a sötétség fátyla amit az előbbiek okoztak. 

- Amíg te nem voltál itthon én tettem valamit. Nem tudom,  hogy fogsz rá reagálni, de remélem örülni fogsz és... - kezdtem el kertelni. 

- Mond már! - szólt rám türelmetlenül. Kifújtam a levegőt. 

- Meglátogattam anyukádat. Többször is voltam nála. - néztem arcára félénken. Először döbbenten nézett vissza rám, majd az érzelmek csak úgy suhantak át arcizmain. Hirtelen felpattant az ágyról. Én is felálltam, hogy rá tudjak nézni. - Harry... - kezdtem volna bele az okok felsorolásába, hogy miért tettem, de megint félbeszakított. 

- Nem! Nincs több Harry!! Mégis mi a francért mentél el hozzá? Hogy kielemezd és gyakorold rajta a pszichológiát? Vagy azért, hogy megbizonyosodj róla, hogy tényleg utál engem?! - kiabált velem. Na igen. Így is lehet látni a helyzetet, de nem így volt. Egyáltalán nem. És fájtak a szavai. Nagyon fájtak. 

- Harry én nem... - szemeimet égették a könnyek. 

- Mit te nem? Ne magyarázkodj! Nem érdekelnek a süket dumák. Mi jogon mész be anyámhoz? Hogy még nagyobb szenvedést okozz neki? És nekem is? Tudom jól, hogy milyen és hogy viszonyul hozzám. Nem kell még a te megerősítésed is! - kiabált még mindig. 

- Végighallgatnál? - kezdtem már én is ideges lenni. 

- Nem. Nem érdekel. - nézett szemeimbe keményen. 

- Ne csináld ezt. - súgtam erőtlen hangon, miközben ráztam a fejem. Az idegességem el is illant.

- Mit ne csináljak? Te már csináltál helyettem olyat is amihez semmi közöd! - vágta a fejemhez a durva szavakat. Visszanyeltem könnyeimet. 

- Neked akartam jót. 

- Francot akartál nekem jót! Ha jót akartál volna nem mentél volna el, hanem hagytad volna az egészet! Tudod mit? Menj a francba! - és ezzel sebesen elhagyta a szobám. Megsemmisülten álltam a szoba közepén. Csak emésztettem a szavait. Amikor tudatosult bennem szavainak súlya és jelentése, a szőnyegre rogytam. A szemeimet égették a könnyek, de egy sem folyt le az arcomon. Tovább kínoztak. Nem engedték, hogy kiadjam magamból a dolgokat. De sírnom kell. Éreznem kell valami fájdalmat, mert most úgy érzem magam, mint egy doboz. Amiben nem is olyan rég volt valami. Tele volt emlékekkel, szeretettel és minden boldogsággal. De ezektől pillanatok alatt megfosztották. És most tátong az ürességtől. Nem éreztem magamat embernek. Az ég világon semmit nem éreztem! Semmit! Felpattantam a régi testhelyzetemből és a szekrényemhez siettem. Kivettem azt a tárgyat, ami segít abban, hogy érezzek. Talán még a könnyek is elkezdenek majd potyogni a szememből, hogy megkönnyebbüljek, ha csak egy parányit is, de könnyítsek magamon.