43. fejezet

Kietlen sivatag...

Ezt a zenét hallgattam, miközben írtam ezt a részt. :) Kérlek hallgassátok, miközben olvastok!! :)

Harry-re néztem. Ő kétségbeesetten próbált küzdeni és ellenállni a szorításnak, ami lefogta Őt. De mind hiába. Nem volt erősebb 5 embernél.
- Szeretlek. - tátogtam, hogy tudja, még a halál torkában is Ő az aki a nyugalmat és a Mindent jelenti. Ő még jobban kezdett vergődni az erős kezek alatt, de mit sem ért el vele. A halál már nem rémiszt meg. Amióta apu itt hagyott, azóta többször is eljátszottam a gondolattal. Egészen addig, amíg Harry be nem toppant a boltba. Ezzel mindent felforgatva. Ő lett a világom közepe, még akkor is, amikor eleinte nem akartam. Talán azt sajnálom a legjobban, hogy többet nem lehetek vele, nem érezhetem nagy tenyerét, ahogy gyengéden végigsimít arcomon, és testemen. Hogy többet nem érezhetem édes ízét csókjainak ajkaimon. Hiszen hiszek a túlvilágban. Hiszek abban, hogy továbbra is láthatom Őt, anyut, Dasy-t és még Louis-t is. Azokkal az emberekkel maradhatok akik a legfontosabban az életemben. Ők nem fognak majd látni engem, de én őket igen és így velük maradok, ha nem is teljes egészében. Én nem vesztem el Őket, csak Ők engem. Eddig ki akartam tartani. Küzdeni akartam, de kudarcot vallottam. Nagy levegőt vettem, talán most utoljára. Lehunytam szemeim és vártam a végzetes lövést, ami nem fog fájni. Egy cseppet sem.
- Harry! Tiéd a döntés! Vagy meghal, vagy elmondod neki! - hallottam meg Michael hangját. Meglepetten nyitottam ki a szemem. Azt hittem, hogy megöl ebben a percben. Mire megy ki az undorító játéka? Mit akar elérni? Harry-re néztem, akinek az arca fájdalommal volt teli. És nem a satu miatt, ami féken tartotta Őt.
- Mit szeretnél Harry? Hogy úgy haljon meg, hogy szeret, vagy úgy éljen tovább, hogy gyűlöl? - kérdezte Michael Harry-re nézve, felszegett állal.
- Nem tudnám gyűlölni! - mondtam élesen a szavakat. Harry felnyögött, mintha mellkason vágták volna, de most senki nem nyúlt hozzá. Michael csak gúnyosan mosolygott rám.
- Majd meglátjuk. - majd Harry-hez fordult. - Végig szeretnéd nézni, ahogy fejbe lövik? - Harry erőtlenül megrázta a fejét.
- Engedjétek el! Akkor elmondok mindent. - alkudozott.
- Még nem. És beszélj, vagy különben nem szólok többet. Szerintem Joe szívesen végrehajtja a feladatot, ami neked nem sikerült. - mondta Michael. Amikor végiggondoltam szavait, megállt bennem az ütő.
- Tessék? Mi nem sikerült neked Harry? - néztem rá. Nagyot nyelt.
- Michaelnek dolgozom. - hangja erőtlen volt, de mégis mérhetetlen undor és keserűség csengett benne. Ezt már leszűrtem az eddig történtekből. Nem szóltam semmit, csak vártam, hogy folytassa. - Ő megbízott engem egy feladattal. Egy feladattal, amit nem hajtottam végre.
- Mi volt a feladatod? - kérdeztem, pedig a lelkem mélyén már tudtam a választ, csak nem akartam elhinni.
- Meg kellett, hogy öljelek. Ott a füves réten kellett volna végeznem veled. - nézett fájdalmasan szemembe. Nem. Ez nem lehet igaz... Ez csak egy nagyon rossz tréfa. Vagy egy iszonyatosan hosszú és részletes rémálom. Bármi, de nem az igazság! Nem. Az nem lehet!
- Miért nem tetted meg? - hangom remegett az elfojtott könnyektől.
- Mert nem tudtam megtenni. Mert beléd szerettem. - szemei őszinteséget tükröztek. Hittem neki. Hinni akartam neki, de akkor megszólalt egy hang, amit mérhetetlenül gyűlölök.
- Beleszeretni? Harry én úgy tudtam, hogy csak meg akartad fektetni! - méltatlankodott Michael. Szavai fájtak. Megcáfolásért könyörögve néztem Harry-re, amit meg is adott.
- Ez nem igaz! - vágta rá kapásból.
- Akkor ki volt az, aki bejött és kért 3 hónapot, hogy sikerüljön megfektetni? Szórakozni akartál nem? És én nagylelkűen megadtam neked az időt. Biztos vagyok benne, hogy sikerült gerincre vágnod ezt a csitrit. - mosolygott önelégülten Michael. Merthogy Harry ezt már nem cáfolta meg. Lehajtotta a fejét, hogy kerülje tekintetem, ami most könnyekben úszott.
- Ez igaz? - fejét felkapta.
- Igen, de nem úgy értettem. Csak álca volt, hogy veled lehessek. - magyarázkodott. A szavai fájdalmasan kúsztak a fülembe és érték el a tudatomat. A szavak pedig égető utat hagytak maguk mögött, hogy biztos emlékezzek erre a pár szóra. Ebben a pillanatban olyan nagy mértékű keserű fájdalom csapott a lelkemre, hogy többé már nem volt erőm tartani magam. A lelkem összecsuklott. Megtörtem. Az erős lány, akit hittem, hogy mindent kibír, most feladta és szánalmas rongybabaként hullott a földre, nem törődve az erős szorítással, ami tartotta volna. De az sem tartotta, inkább engedte, hogy a földre hulljon. Lelkét már csak a bőre és húsa tartotta össze. Semmi más! Akit életemnél is jobban szerettem, most gyűlölöm. Meg akart ölni. Minden. MINDEN színjáték volt. Sosem szeretett. A szívem és a lelkem összetörte. Engem is összetört. Nem zokogtam. Hangtalanul hagyta el a sós víz szemeim. Sirattam a szerelmemet, sirattam saját magamat is. Azt a lányt, aki már nincs. Eltűnt, mintha sosem lett volna.
- Alison. - hallottam a fájdalmas hangot, ahogy a nevemet suttogja. Felnéztem arcára. Ő is sírt. Had sírjon csak! Csak azt nem értem, hogy miért? Hogy mi jogon sír, amikor itt én vagyok az áldozat a kúrva életbe! A fájdalmat átvette a düh. Felálltam és elé léptem. Akkora pofont adtam neki, amekkora a megmaradt erőmből futotta. Nem tudom neki fájt-e, de az ujjaim zsibbadtak. Nem érdekelt. Mint ahogy már semmi sem.
- Nincs jogod sírni! Neked semmi jogod ahhoz, hogy szomorú legyél! Egy senki vagy! Egy utolsó féreg. - hangom olyan hidegen csengett, mint még soha életemben. A zöld szempár, ami visszanézett rám, idegen lett számomra.
- Alison kérlek. Ne mond ezt! Hiszen szeretlek. És te is szeretsz engem. - könyörgött. Az emberek elengedték, így kezei szabadon lógtak oldala mellett.
- Hazudsz! Sosem szerettél! Csak megjátszottad, hogy aztán kihasználhass, majd megölj. Én szerettelek. Teljes szívemből. Mindvégig őszinték voltak az érzéseim. De már nem tudom ki vagy.
- Ne mond ezt kérlek! Ne viselkedj így velem. Hiszen szeretlek. Az életemnél is jobban. - hangja enyhén remegett. Ez sem hatott meg. Sőt feldühített. Arcom felé nyújtotta egyik kezét. Mielőtt hozzám ért volna, undorodva csaptam rá a kézre, ami erőtlenül esett vissza oldala mellé.
- Nem hiszek neked! - szemeimből a könnyek patakokban folytak. A fájdalom a lelkemet szétmarcangolta. A szívem kifacsarodva és darabokban lógott a mellkasomban. Már csak arra volt jó, hogy életet leheljen a testembe. Semmi másra. Azzal a szívvel már szeretni nem lehet. Már érzelem kimutatására képtelen. Harry könnyek között lépett közelebb hozzám. Nem léptem hátrébb, pedig tudtam, hogy kellene. De eljutottam arra a pontra, hogy talán már a mozgás is fájt volna. Olyat tett, amire nem számítottam. Ajkait összeforrasztotta az enyéimmel. Nem húzódtam el. A csók sós volt az összekeveredett könnyeinktől. Ezt az elmúlt szerelem emlékeként engedtem. Engedtem, hogy testemen végigjárjon a megszokott borzongás és hasam újra, utoljára liftezzen. Pillangóim utolsó szárnycsapkodásait végezték. Amikor csókunk véget ért az érzések eltűntek Végleg eltűntek az életemből. Mert ezek a szerelemmel járó dolgok, amiket én már nem fogok többet megtapasztalni. Hangos zokogásba törtem ki. A fájdalom nem elégedett meg a szívem szétmarcangolásával. Minden érzékszervemből eltüntette a fényt és az életet. És ezt mind Miatta! Egyetlen reményem édesanyám és Dasy maradt. Talán ők egy halvány és erőtlen csíkot képesek majd húzni a sötét, kietlen sivatagba, ami én lettem. 1 nap alatt. Sőt. 1 óra leforgása alatt. Eltűnt az a naiv, de mégis erős kislány, aki hitt a boldogságban és az élet szépségeiben, amit meg is élt. Ez már mind a múlté. Csak abban bízok, hogy majd idővel nem keserű és fájdalmas emlékek lesznek életem legboldogabb és legszebb pillanatai, hanem szép emlékek, amikre majd idős koromban, mosollyal az arcomon gondolok vissza. Harry a szemembe nézett. Neki is folytak könnyei még mindig, ahogy nekem sem akartak kiapadni azok a rohadt könnycsatornák.
- Szeretlek. Akkor is, ha nem hiszed el. Akkor is, ha gyűlölsz. És ez ellen nem tudsz mit tenni és én sem. De nem is akarok. Téged foglak szeretni. Örökre. Te vagy az első és az utolsó szerelmem. Életem végéig az maradsz. - mondta halkan, miközben nem engedte el elmosódott tekintetem.
- Nem hiszek neked. - ráztam erőtlenül a fejem.
- Tudom. És sajnálom Alison. El sem tudod hinni, hogy mennyire. - súgta, majd újra megcsókolt. De most ellöktem magamtól. Elég fájdalmat okozott már. Amikor elengedett, a vasajtó kicsapódott. Odakaptam a fejem. Bosszúsan töröltem ki szemeimből a könnyeket, hogy láthassak is valamit. Első ránézésre legalább 50 ember özönlött be a monstrum vaskapun. Az élükön Louis-sal, aki mellett anyu futott felénk.

Sziasztook! Most megint a végére hagyom a monológot. :)) Nagyon köszönöm nektek az előző részhez kapott kommenteket! Nagyon sokat segítettek az írásban és a kedvemet is feldobta egy-egy e-mail, ami jelezte, hogy komment érkezett a részhez... :D Remélem a zene segítségével sikerült elérnem a kellő hatást... :) A következő részt próbálom csütörtökre hozni, de az még nincs megírva és az osztályfőnököm benevezett egy novella versenyre, amit szintén meg kell írnom... :D Pusszantalak titeket. Remélem jót vagytok! :) És kitartás ehhez a héthez! :D Utána jön a szünet *-* :)) <3 Szeretlek titeket! <3

K xx