36. fejezet

Végre újra együtt

Hali Olvasok! <3 :)
A részhez hozzáfűzni valóm nincsen, csak annyi hogy remélem tetszik! :)) Köszönöm azoknak, akik rendszeresen írnak! <3 További jó hétvégét nektek! :))

K xx

Teljesen megsemmisülve néztem a felém nyújtott kezet.
- Idejön, hogy megfektesse az anyámat. És még van pofája mosolyogni? Meg barátságos lenni? Kurvának nézi az anyámat vagy mi a franc van? - törtem ki nem túl kedvesen. A fickó meg sem rezdült a kemény hangom hallatára, ellentétben anyámmal, aki mérgesen indult el felém. Michael megfogta a kezét, ezzel leállítva őt.
- Nem megfektetni akarom Karen-t. Már lassan 1 hónapja vagyunk együtt. - jelentette ki Michael. Bennem megállt minden. A szívem, az ütő és minden, ami lehetséges. A fájdalmas felismerés szíven ütött.
- Szóval pasizni volt időd, de a lányoddal foglalkozni nem. Ami meg a pláne, hogy apa után idehozol egy ilyen alakot... Megértem, hogy szeretetre van szükséged. De NEKEM IS!!! Méghozzá anyai szeretetre, amit nem kapok meg! És egész életemben nem kaptam meg úgy, ahogy kéne! - a könnyeimmel küszködtem. Anya, Michael vagy ki a tököm elé lépett.
- Alison. Michael egy normális férfi! Nem egy alak, akitől undorodni kell. - mondta mérgesen. Az idegeim cafatokban lógtak és a vérnyomásom is a plafont verhette, annyira mérges lettem.
- Csak ezt hallottad meg? Hogy mit gondolok Róla? Tudod mit? Menj a francba! Dugjátok meg egymást! Nem érdekel. - üvöltöttem, majd felszaladtam a szobámba és hangosan csapódott be mögöttem az ajtó. Bezártam, hogy ha akarna se tudjon bejönni. A düh könnyei áztatták arcom. Még soha életemben nem voltam ennyire mérges. Legszívesebben törtem-zúztam volna. De túlságosan szeretem ezt a szobát, így nem akarom tönkretenni pont miattuk. Francot érdekli, hogy mit csinálnak! Szükségem van egy hangra. Most nagyon szükségem van rá. De aztán eszembe jutott, hogy nem véletlenül van Londonban. Valami dolga van ott. Nem zavarhatom. Különben is. Olyan messziről nem tudna mit csinálni és még azt is kinézem belőle, hogy hazajön. Erősnek kell lennem. De azért egy SMS belefér nem? Hiszen azért annyira erős nem vagyok... Valamilyen szinten kell, hogy velem legyen. Vagy jelet kapjak róla. Így előkeresve a telefonom, kezdtem el pötyögni.
"Nagyon hiányzol... =/  Vigyázz magadra! Szeretlek <3" 
Nyálas, de nem érdekel. Az sem, hogy a mi kapcsolatunk nem olyan, hogy minden pillanatban kimondjuk, hogy szeretlek. De most muszáj volt leírnom neki, amit érzek ebben a pillanatban. 1 percen belül jött is a válasz.
"Te is nekem kicsim. De nemsokára újra otthon leszek! Remélem nincs semmi baj... Én is szeretlek! H xx"
Mit ne mondjak, erre rohadtul ráérzett... Nem akartam hazudni neki, ezért inkább nem válaszoltam semmit. De ezzel a pár szóval is teljes nyugalmat és boldogságot adott nekem, ami rám fért. Azt hiszem ezzel az SMS-sel élem túl az estét sírás nélkül. Gyorsan lefürödtem és elvégeztem minden teendőmet, majd az ágyba dőltem. Elolvastam még egyszer az SMS-t és boldog mosollyal az arcomon csúsztattam be a párnám alá a készüléket. A nyakláncot szorítva hajtottam álomra a fejem.

Már másfél hete folyamatosan járok be Emiliához. Suli után rögtön oda vezetett az utam és sötétedésig ott is maradtam. Nagyon megszerettem ezt a nőt. És hogy anyámmal mi van? Nem szólok hozzá. Legyenek boldogok és engem meg hagyjanak békén! Rászoktam arra, hogy amikor ő otthon van (ritkább), akkor én a szobámba zárkózom. Többször a fejemhez vágta csak úgy mellékesen, hogy gyerekes vagyok. Én erre nem mondtam semmit. Leszarom mit gondol... Harry. Már nagyon nagyon hiányzik. Szinte már fáj, ha csak eszembe jut, ami elég gyakori. Talán ezért is vagyok annyit Emiliával. Mert úgy érzem, hogy akkor Harry egy kisebb része mellettem van. Tudom önzőség és nem így indult a dolog, de ezt érzem. Ez van. De attól függetlenül a fő cél még mindig ugyan az: Meggyógyítani Emiliát és kibékíteni Harry-vel. Harry minden este hívott- azért ő, mert én sosem tudtam, hogy mikor elérhető és mikor elfoglalt, így mindig megvártam, amíg ő keres. Szerencsére sikerült eltitkolnom tőle az anyámmal való dolgokat. Nem akarom, hogy felzaklassa magát. Így is van olyan este, amikor eléggé feszült a hangja... Nem tudom miért van Londonban és mit csinál ott, de nem lehet egy leányálom...  Én csak tovább feszíteném a húrt a bajaimmal. Majd amikor hazajön, akkor elmondok neki mindent. Igen, mindent. Emiliát is. Mivel ma mondok el neki mindent. Eléggé félek, hiszen tényleg nagyon megszerettem ezt a nőt és nem akarok neki fájdalmat okozni. És elveszteni sem szeretném. Már a szobája előtt ácsingóztam és próbáltam bátorságot meríteni a bemenetelhez. Harry-ért és érte. Muszáj megtennem. A boldogságuk és a közös jövőjük a tét. Mély levegőt vettem és bementem a szobába. Emilia rögtön karjaiba zárt fogadtatás képen. Kissé görcsösen viszonoztam gesztusát, amit észre is vett.
- Mi a baj kedvesem? - nézett rám aggódva. Félve Amandára sandítottam. Bólintott egyet. Vele már beszéltem és azt mondta, hogy Emilia állapota sokat javult az elmúlt időben. Szóval talán nem fog kiakadni, ha megtudja miért is jelentem meg itt hirtelen 1 héttel ezelőtt.
- Figyelj. Itt az ideje, hogy megtudj valamit. - kezdtem, majd leültem az ágyra. Ő is elült és figyelmesen nézett rám. Kifújtam a levegőt.
- Amikor először jöttem ide, azt mondtad, hogy ismerős vagyok neked. Azért voltam az, mert már jártam itt egyszer. Nem olyan régen... A fiad, Harry oldalán. - súgtam a végét. Félve néztem arcára, amire a döbbenet ült ki, majd valami más kifejezés váltotta fel.
- A fiam nem él! Nem tudom miről beszélsz! - mondta rideg, kimért hangon. A hasam görcsbe rándult.
- De él, Emilia. És a szerelmem. - néztem szemébe.
- Az nem lehet! Nem lehetsz egy vadállatba szerelmes! - kiáltott fel. Fájtak a szavai. Nagyon fájtak.
- Nem is vagyok szerelmes egy szörnyetegbe. Harry nagyon jó és csupa szív ember. És szeret engem, ahogyan én is őt. - álltam fel én is, de hangom nem emeltem fel.
- Nem! Ő olyanná vált mint az apja volt! - rázta a fejét. Elé léptem és megfogtam a vállát.
- Emilia. Nyugodj meg és hallgass végig kérlek.
- NEM! - üvöltött rám. Amanda már jött volna közelebb, de intettem a fejemmel. Ezt nekem kell elintéznem.
- Emilia! Ez a másfél hét alatt nagyon megszerettelek. Talán még jobban, mint anyámat. És fontos vagy nekem. Az állapotod és a jövőd. És itt nem leszel boldog. Nem vagy ide való. Most már nem. Már olyan vagy, mint régen lehettél. Hiszen normálisan beszélgettünk, sétáltunk. Jól éreztem magam veled. Egészségesebb vagy, mint valaha. És szüksége van rád Harry-nek és neked is Őrá. - néztem rá kedvesen. Nem szólt semmit csak nézett a semmibe.
- Akkor nem lett olyan, mint az apja? - nézett rám megint.
- Nem. Ő romantikus, de mégis a maga módján. Szeret és érzem, hogy mindent megtenne értem. Az életemet is nyugodt szívvel bíznám rá, ha arról lenne szó. És érted is mindent megtenne. Nagyon szeret téged. És hiányzol neki. Még akkor is, ha ezt nem mondja. - kezeimet elvettem válláról, mert úgy gondoltam, hogy már nem kell nyugtatgatni.
- Hogy érted, hogy nem mondja?
- Harry erősnek mutatja magát. És az is. De nem szereti kimutatni az érzéseit, fájdalmait. Inkább magába folytja, minthogy megosztaná valakivel. De a tettei mást mondanak. Azok elárulják őt, hogy mennyire érzékeny és nagyszívű srác. - mosolyogtam.
- Most hol van? - szólalt meg hosszú percek után.
- Londonba kellett mennie. De pár nap és visszajön. - hál istennek. De várom már azt a pillanatot, amikor újra a karjaiban lehetek.
- Értem. És mit akarsz csinálni? - kérdezte.
- Azt szeretném, ha újra együtt lennétek. Ha mindent elölről kezdenétek. - simítottam végig gyengéden karján.
- Nem tudom, hogy képes leszek-e rá. - rázta a fejét és láttam, hogy szemében megcsillant egy könnycsepp, de nem engedett utat nekik.
- Ő a fiad. Szereted őt. És ő nem olyan, mint az apja. Egyáltalán nem.
- Rendben. Megpróbálom. - bólintott kis gondolkozás után. - Végül is nem ő keserítette meg az életemet, hanem az apja. Ő nem tehet semmiről. - ez a mondata nagy boldogsággal töltött el. Örömömben megöleltem.
- Köszönöm Emilia. Nagyon köszönöm. - súgtam a fülébe.
- Ugyan kedvesem. Én köszönöm, hogy ráébresztettél erre. És, hogy kigyógyítottál az őrületből. - engedett el, hogy a szemembe nézhessen. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Anyáskodva letörölte, majd újra karjaiba vont. - Ugye tudod, hogy én is nagyon megszerettelek?. Olyan, mintha a lányom lennél. Köszönöm. - A meghatódottság, megkönnyebbülés és a határtalan boldogság könnyei szántották végig arcomat, miközben erősen szorítottam magamhoz karcsú testét.
Aztán kérte, hogy beszéljek Harry-ről, amit én boldogan teljesítettem. Talán már túl nagy buzgósággal. Sokáig bent maradtam, majd ideje volt hazaindulnom.
Emilia a következő napokban egyre izgatottabb lett Harry megérkezése miatt. És én is. A hiánya minden perccel egyre rosszabb és rosszabb. Már rettentően és kibírhatatlanul hiányzik. Dasy és Louis természetesen mellettem voltak. Nem engedték, hogy a társaságukban szomorkodjak. Emilia mellett is elviselhetőbb volt a sokáig tartó távolléte. De amikor este a szobámban voltam egyedül és már a tanulás sem foglalta le az agyam, akkor éreztem magam a legüresebbnek és a legmagányosabbnak, noha tudtam, hogy van két barátom akikre bármikor számíthatok, egy pótanya Emilia személyében és Harry. Aki minden egyes este felhívott. De ezek ellenére is kezdtem magam egyre kedvetlenebbnek érezni. Talán boldogtalan voltam. De ez mind már a múlté. Hiszen itt állok a vonatpályaudvaron és izgatottan várom, hogy végre megérkezzen a vonat. Fél órával ezelőtt jöttem ki. Igen fél órával ezelőtt. Hogy miért? A válasz könnyű: nem bírtam többet várni. Noha tudom, hogy akkor itt várok és nem otthon, de így közelebb éreztem magamhoz. Pedig ez teljesen hülyeség, de én így éreztem. Amikor egy női monoton hang bemondta, hogy a vonat 5 perc múlva beér, futva rohantam a 12-es vágányhoz. A szívem eszeveszett gyorsaságban dobogott, azt várva, hogy végre párjával egy ritmust vegyen fel. A kezeim remegtek azért, hogy valaki megfogja és összekulcsolja ujjainkat. Még sosem telt ilyen lassan az idő. Minden második pillanatban a nagy órára néztem, amin a mutatók nagyon lomhán vánszorogtak. Hogy mit néztem minden első másodpercben? A vágányt, hogy mikor láthatom meg a vonat két lámpáját. Amikor feltűnt a két sárga fény, - ha ez lehetséges - még jobban remegett mindenem. A vonatsofőr direkt húzni akarta az agyam, mert lassan fékezett. Legszívesebben felugrottam volna a vonatra, hogy végre megölelhessem a szerelmemet. De nem tehettem, hiszen el is kerülhetjük egymást. És a vonat egyre lassabban gurult be. Amikor végre megállt és kicsapódtak az ajtók, az emberek megkönnyebbülten tették lábukat a peronra. Lábujjhegyen állva kerestem a göndör fejkoronát. De annyira sokan lettek, hogy nem találtam meg. És a tömeg felém (?!), vagyis inkább a kijárat felé sietett, engem is magával sodorva. Idegesen próbáltam ellenállni és az ellenkező irányba menni. Nagy nehezen, de sikerült kikerülnöm a tömegből és csak reméltem, hogy Harry nem volt a sok ember között. Körbenéztem és a vonat mellett megláttam Őt. Utazótáskája hanyagul az egyik vállán lógott. Fekete, megszokott szerelésében ácsorgott és a telefonját nyomkodta kissé idegesen. Éreztem, hogy a telefonom elkezd rezegni a zsebemben.
- Harry. - kiáltottam egyet, hogy meghallja. Felém kapta fejét. Mikor tekintete megtalált, elmosolyodott. Boldogan rohantam felé. Ő kitárta kezeit és várta, hogy végre odaérjek hozzá. Amikor ez megtörtént, konkrétan ráugrottam, de számított rá. Rögtön elkapott és megpörgetett.

Lábaimat dereka köré fontam és belefúrtam arcomat a nyakába. Ő is ezt tette és élveztük egymás közelségét. Az üresség és a hiány teljesen megszűnt. A pillangóim visszajöttek a szabadságukról. És én végre hazaértem. Ott vagyok, ahová tartozom és tartozni is akarok örökre. Amikor már egy időre eleget szívtam jól ismert férfias illatából kicsit eltávolodtam tőle, hogy csodálhassam gyönyörű arcát. Szemei csillogtak és szája boldogan görbült fölfelé, megmutatva ezzel Colgate reklámba illő fogait. Kezeimet arcára tettem és csak néztem. Egyikünk sem szólt semmit, csak nézte azt az arcot, amit 2 hétig nem láthatott. Majd amikor már kellően kigyönyörködtem magam és végre felfogtam, hogy újra itt van velem, megcsókoltam.

Karjaimat ismét nyaka köré fontam és közelebb húztam magamhoz. A jól ismert puha ajkak gyengéden viszonozták csókomat, majd nyelve megtalálta az enyémeket és lassú keringőre hívta. Az sem érdekelt, hogy a vonat nagy zajjal továbbindult. Mint ahogy most az sem foglalkoztatott, hogy hogy fogom neki elmondani az Emiliával történteket. Na meg az anyám körüli dolgokat. Semmi nem számított. Semmi csak Ő és Én, hogy végre együtt lehetünk.