35. fejezet

Nem várt fogadtatás! 

Hali nektek! <3 :) Megérkeztem a következő résszel! :) A barátnőim nagy bőszen találgattak, hogy Alison hova mehet... :D Voltak furábbnál furább ötletek, de mivel gonosz vagyok húztam az agyukat még több érdekes ötlettel *-* :D Amire meg gondoltak és bejött volna, lebeszéltem őket. :DD Ha az előző résznél gonosz voltam, ahogy abba hagytam, akkor most sátán egyik kis unokája leszek... :D Köszönöm a komikat az előző részhez! <3 :) Jó olvasást :)

I Hope You Like It: K xoxo.

Ugyan az a hölgy állt a recepciós pult mögött, aki az előző alkalommal is. Kedvesen mosolyogva léptem a pult elé.
- Jó napot! Emilia Styles-t keresem. - a név hallatán meglepetten nézett fel a papírokból. Amikor rám nézett felismert. 
- Te vagy a fia barátnője ugye? - nézett rám kedvesen mosolyogva. Bólintottam egyet. 
- Beszélni szeretnék vele, ha ez lehetséges. Har... vagyis a fiát nagyon bántja a dolog... Szeretnék segíteni valahogy. - mondtam el a tervem. 
- A barátja szerencsés, hogy ilyen lányt talált magának. - kacsintott egyet. Elvörösödve mosolyodtam el. - De az állapota nagyon labilis. Nem tudom, hogy lehet-e rajta még segíteni. - húzta el a száját. 
- Azért megpróbálnám. - mondtam magabiztosan. 
- Jól van. Szólok egy ápolónak. - ezzel felemelte a telefont és tárcsázott. Türelmesen vártam amíg letette. 
- 1 perc és itt van a kolléganő. 
- Köszönöm. - néztem rá hálásan, majd meg is jelent az ápolónő. És ugyan az a kedves arcú Amanda nevű nő állt meg előttem. 
- Szia. Akkor menjünk is. - köszöntött, aztán gyorsan el is indult. Sietve követtem gyors lépteit. Amikor az ajtó kinyílt előttem kissé félve léptem be. Amanda is bejött és becsukta az ajtót, ami egy kattanással jelezte, hogy be vagyunk zárva. Próbáltam nem pánikba esni. Hiszen Emilia is ugyan olyan ember, mint mi csak segítségre szorul, amit remélhetőleg én megtudok neki adni. Az asztalnál ült, háttal nekünk. Pont, mint első alkalommal. 
- Emilia vendéged jött. - mondta Amanda, gondolom hogy ránk figyeljen. Emilia megfordult és rám nézett. Hosszú percekig vizslatott, majd nem szólt semmit. 
- Jó napot! Alison Carter vagyok. - mutatkoztam be illedelmesen. Még szerencse, hogy nem kellett vele kezet fognom, mert a tenyerem úgy izzadt, mintha kezet mostam volna. 
- Ki vagy? - kérdezte nem túl kedvesen. A nyelvemen volt az a válasz, hogy a fia barátnője, de aztán eszembe jutott, hogy hogy reagált Harry-re így jobbnak láttam ezt egyenlőre elhallgattatni. 
- Egy lány aki meglátogat, mert fontos vagy neki. - mondtam kedvesen. A szemem sarkából láttam, hogy Amanda elmosolyodott. 
- Nem ismerlek. De már találkoztunk valahol, mert az arcod ismerős. - tanakodott hangosan. 
- Igen. Már meglátogattalak egyszer, de hamar el kellett mennem. De most van időm. - mondtam, miközben elővettem a legkedvesebb mosolyom amim volt. Féltem Tőle. Féltem, hogy megint lesz egy kirohanása és szenvedést okozok neki. De muszáj Harry miatt. Érte teszem és természetesen Emilia-ért is. Egy ideig csak sas szemekkel figyelt, majd intett, hogy üljek le az ágyra. Kérdőn néztem Amanda felé, hogy lehet-e. Ő alig láthatóan bólintott egyet. Mosolyogva foglaltam helyet a kissé kemény ágyon. 
- Nagyon szép arcod van Alison. - dicsért meg Emilia, amire elvörösödtem. 
- Köszönöm szépen. 
- És. Miről akarsz beszélgetni? - nézett továbbra is engem a székében ülve. 
- Nem tudom. Bármiről. Például. - gondolkoztam. - Az időről. Most kimondottan szép az idő. Nem gondolod? - jó tudom. Elég sablonos és szánalmas kezdés, de nem tudom, hogy mit lehet neki mondani és mit nem. 
- Igen az. Nagyon szeretem a madarak hangját hallani. - mélázott el Ő is. Kissé megnyugodva merültem én is a beszélgetésbe. És csak beszélgettünk. Úgy minden féléről. Kérdezte, hogy mi van a nagyvilágban. Mik a céljaim. Mi szeretnék lenni. Nagyon rendes volt. Meg is feledkeztem arról, hogy ő beteg és most éppen egy elmegyógyintézet egyik szobájában csücsülök. Észrevettem, hogy a beszédstílusa a hanglevétele teljesen megegyezik Harry-ével. Amikor ezt tudatosult bennem a fájdalom és a hiányérzet belém nyílalt, de gyorsan félresöpörtem ezt az érzést. 
- Alison. A szüleid tudják, hogy itt vagy? - kérdezte kedvesen. És ebben a pillanatban szállt el minden jókedvem, amit sikerült megtartanom. 
- Nem nagyon. - néztem a falat. 
- Hogy-hogy? - nézett rám meglepetten. 
- Hát mert... Anyukám egész nap dolgozik. Szinte sosem látom. Mindenig akkor ér haza, ha én már alszok, vagy haza sem jön éjszakára a munkahelye miatt. Reggel meg mindig előbb megy el, minthogy én felkelek. - sütöttem le a szemem. 
- És apukád? - erre a kérdésre felnyögtem. 
- Sajnálom. Fájó pontot érintettem? - kérdezte óvatosan. 
- Apukám 1 éve meghalt egy autóbalesetben. - mondtam ki elhalt hangon. Küzdöttem, hogy a könnyek ne csorogjanak végig az arcomon. 
- Jaj aranyom, sajnálom. - ölelt magához hirtelen. Annyira meglepődtem ettől a gesztustól, hogy köpni nyelni nem tudtam. Majd mikor észbe kaptam gyorsan visszaöleltem. Ekkor megszólalt a telefonom. Gyorsan letöröltem azt a fránya két könnycseppet aminek sikerült utat fúrnia magának, majd előhalásztam a telefonom a zsebemből. Mikor megláttam Harry nevét villogni, gyorsan a mellkasomhoz nyomtam és imádkoztam, hogy Emilia nem látta meg a nevet. 
- Bocsánat. Ezt fel kell vennem. Sietek vissza. - mondtam Emiliának, majd felpattantam az ágyról. Amanda gyorsan kinyitotta a kártyájával az ajtót én meg kiléptem rajta. Felvettem a telefont. 
- Szia kicsim! - hallottam meg Harry hangját. A hiánya újra belém költözött. Elindultam a kijárat felé, hogy a parkba letudjak ülni egy padra, hiszen ez a hely elég nyomasztó és így is kész vagyok a hiánya miatt... Ez csak fokozná bennem a dolgokat. 
- Szia Harry. Odaértél? - kérdeztem kíváncsian és mosolyogva. 
- Igen. De nem jó itt. 
- Miért? Hiszen London gyönyörű város. - döbbentem meg. 
- Igen. bár mondjuk nem sokat láttam belőle. 
- De akkor mi a baj?
- Hogy te nem vagy itt. - hangja mintha kissé durcás lett volna. Gondolom nem akarta velem ezt közölni. Boldogan mosolyodtam el. 
- Istenem de cuki vagy. - cukkoltam. 
- Cuki? Én nem cuki vagyok. Én férfi vagyok, nem cuki! - mondta sértődött hangon. Hangosan felnevettem. 
- Egy férfi is lehet cuki. 
- Nem. Egy férfi csak férfi lehet. Nem holmi nyálgép. - szemem előtt lebegett az az arca, amikor fancsali képet vágott még régebben az egyik kajám láttán. Erre az emlékképre felnevettem. 
- De amit az előbb mondtál az is nyálas volt. - mutattam rá a lényegre. 
- Tudom. És többet nem is lesz ilyen! 
- Pedig nagyon romantikus volt. - váltottam "szomorú" hangnemre. Kezembe fogtam a nyakláncát - amit azóta sem vettem le egy pillanatra sem, mióta megkaptam - és megszorítottam. 
- De túl csöpögős és érzelgős. - megint felnevettem. De könnyeim akaratom ellenére is potyogni kezdtek. Nagyon nagyon szerettem volna, ha itt lenne mellettem. Pedig csak pár órája váltunk el egymástól. Tudom, amikor suliba vagyok akkor sem lehet mellettem. De akkor tudom, hogy pár óra és újra a karjai közt lehetek. De most... 2 hét nagyon soknak tűnik... Csöndben hallgattam végig, ahogy azt mesélte, hogy egy öreg néni zaklatta a vonaton. Akarva akaratlanul röhögtem fel, ami következtében szipogtam is. Na tessék. Ezt jól megcsináltam. Ha szerencsém van, akkor nem tűnt fel neki... 
- Miért sírsz? - komorodott el a hangja. Na ennyit a szerencsémről. Mondjuk gondolhattam volna, hogy meghallja, mert Harry mindent észrevesz. Hát lebuktam...
- Semmi. Csak éppen egy könyvet olvasok és eléggé megható. - mondtam ami az eszembe jutott azzal a tudattal, hogy úgyis tudja, hogy nem mondok igazat. De legalább nyerhetek egy kis időt, míg kimondom. 
- Jó. Akkor most az őszinte választ kérném. 
- Ahj az istenit. Hiányzol. Nagyon. - az elején még bosszús voltam, de amikor kimondtam, hogy hiányzik nagyon is megremegett a hangom. A francba már a gyengeségemmel!!
- Nem vagy gyenge Alison. - akkor hangosan gondolkoztam volna? Normális, hogy fel sem tűnt? Vagy én is idekerülök, ahol épp vagyok? 
- Hangosan is kimondtam. - mondtam ki a nyilvánvalót. - De amúgy nincs igazad. Ha erős lennék nem bőgnék. - mutattam a tényekre. 
- Nálad erősebb és kitartóbb lányt nem ismertem. És nem is ismerek. - hangja komoly volt. Nyeltem egyet, reménykedve abban hogy eltűnik az a fránya gombóc a torkomból, de nem tűnt el. Makacskodik. - Amúgy meg. Az nem gyengeség, ha hiányzom. Ez minden embernél evidens, aki ismer. - könnyben úszva, de boldogan nevettem el magam. Mindig tudja mit kell mondani. - És te is hiányzol kicsim. - mondta halkabb hangon. Elvörösödtem. Később annyira elterelődött a téma, hogy észre sem vettem, hogy a könnyeim elapadtak. Szomorúan, mégis határtalanul boldogan tettem le a telefont. És megint ez a kettősség. Talán mégis itt kéne maradnom és kérnem egy szobát. Vagy ha azt nem is, akkor egy alapos kivizsgálást, hogy normális vagyok-e. Vagy ezek a szerelem "tünetei"? Hm. Kitudja? Talán majd megkérdezem erről Dasy-t. Vagy beírom Google-be, mert az legalább nem nevet ki... Ezekkel az elég bizarr gondolatokkal tépkedtem vissza Emilia szobájába. Mosollyal az arcán fogadott, ami nagyon jól esett. 
- Anyukád volt? - kérdezte kedvesen, de nem kíváncsiskodóan. 
- Nem. A barátom. - pirultam el. Kérlek ne kérdezze meg a nevét. Kérlek Istenem!! Fohászkodtam magamban. 
- Van barátod? És mióta vagytok együtt? - kérdezte boldogan. Húh. Megúsztam. Köszönöm. 
- Lassan 1 hónapja. - hajtottam le zavaromban a fejem. Ha tudná, hogy ez az 1 rövid hónap alatt mennyi minden történt, és mennyi mindenen mentünk keresztül... 
- Neve is van? - bukta. A francba. Most mi a frászt válaszoljak erre? Hazudjak? De mindenki tudja, hogy nem tudok hazudni. De azt még nem mondhatom el, hogy a fiáról beszélünk éppen, akit szörnyetegnek tart. Segélykérően néztem Amandára. Szerencsére nem buta és rögtön vette a lapot. 
- Emilia. Ideje pihennie. Nem sokára uzsonnaidő. - nézett az órájára. 
- Ezt majd még megbeszéljük, ha legközelebb is bejössz. - mosolygott rám szomorúan. - Ugye bejössz még? - nézett szemembe. Teljes szívemből mosolyodtam el. 
- Holnap itt leszek. - biztosítottam. Hálásan és boldogan nézett rám, majd búcsúzásképp megölelt, amit én boldogan viszonoztam. Nagy mosollyal és megkönnyebbüléssel léptem ki a szobából. Amanda becsukta utánunk az ajtót, ami automatikusan bezáródott. 
- Nem tudom hogy csináltad. Sosem láttam még csak mosolyogni sem az elmúlt évek alatt. - nézett rám elismerően Amanda. 
- Szerinted van rá remény, hogy meggyógyuljon és a fiát is elfogadja és megint úgy szeresse, mint régen? - kérdeztem félénken. 
- Így tudományosan nem tudok rá választ adni. De amit ma tettél vele... Lenyűgöző és egyben hihetetlen is. 
- Hát remélem rendbe jön. - hajtottam le a fejem. Biztatóan mosolygott, majd elköszönt és ment a dolgára. Sóhajtottam egyet, majd elbúcsúztam a recepciós hölgytől is és kiléptem a szabadra. Rendbe fog jönni. Érzem, hogy így lesz. És Harry végre visszakapja a családját. Mármint azt a részét, ami fontos neki. Bedugtam a fülembe a fülhallgatót és elindítottam a zenét. Az egész napon gondolkozva sétáltam egészen hazáig. Fel sem tűnt, hogy már kezdett sötétedni. Akkor még jó, hogy időben elindultam, mert este félek egyedül császkálni az utcán... Becsörtettem a házba ahol természetesen sötétség uralkodott. Végül is minek lenne itthon anyu... A zene még mindig szólt a fülembe. Arra mozgattam a fejem és hangtalanul tátogtam a szöveget, miközben ledobtam a kulcsom az asztalra és a cipőimet lerúgtam magamról. Amikor elmentem a nappali mellett, hogy felmenjek a szobámba egy olyan kép fogadott, amire rohadtul nem számítottam. Anyám itthon volt! Éppen egy pasi teperte le a kanapéra, miközben anya meg csüngött a száján. Megfagyva - talán a számat is kinyitottam meglepettségemben - néztem a jelenetet. Nem vettek észre és még a pasi is ismeretlen volt, mert khm... Csak a csupasz háta látszódott ki a kanapé háttámlája mögül, ezért kikaptam a füleimből a fülhallgatót és köhintettem egyet. Nem szívesen néztem volna végig, ahogy a gatyája is lekerül a fickónak. Ők ijedten néztek rám. A pasi rögtön leugrott anyáról. Anya a blúzát begombolva ült fel. Amikor meglátott, szintén ijedten és meglepetten meredt rám. 
- Te mit keresel itt ilyenkor? - állt fel anyu, most már teljes öltözékben. Nem is néztem rá, mert a férfit néztem, aki már fel is kapta magára az ingét és begombolta a gatyáját. 
- Mert már mindjárt este van?! És itt lakom. Még akkor is ha sosem vagy itthon és fel sem tűnt eddig neked... - dünnyögtem szem forgatva. De mielőtt reagált volna valamit is, megint megszólaltam. - Ő ki? - mutattam a férfira, aki egyáltalán nem volt zavarban. 
- Szia te biztosan Alison van. - mosolygott kedvesen. - Én Michael vagyok. Michael Miller. - nyújtotta a kezét barátságosan. 

Írjatok kérlek, mert most kimondottan nagyon nagyon kíváncsi vagyok a reakciótokra... :))